A Ki nevet a végén társasjáték minden hétvégén előkerült gyerekkoromban. Az Ezüst tó kincse is. Körömrágva vártuk a hatost, hogy kijussunk a pályára az előbbiben. Számolgattuk a bányák és vadászati mezők használati jogáért járó dollárokat az utóbbiban. Rettegtünk a mezőtől, ahol ez állt: elrabolták készpénze felét. Nagyokat nevettünk, hogyan kell ezt elképzelni? A cowboy és a bandita leülnek kvaterkázni, coltok a porban és egyet ide, egyet oda módszerrel felezik a szajrét?
PRO
Gyerekkorom legdrágább emlékei. Két fontos mondás született a családunkban játék közben. Az első arra a kérdésre ad választ, hogy ki következik: Mindig, aki kérdezi! A másik az Ezüst tó kincséből származik. Akkor mondtuk, ha bármilyen helyzetben letértünk az útról: Átvágunk Carson sírjánál.
Amikor szeptemberben munkahelyet váltottam, nagy örömmel kezdtem el a digitáblák használatát. A csapból is az IKT (információs és kommunikációs technológiák) folyik. Nem beszélve az ezerszer átkozott online oktatásról, ami jobban megvetette a lábát, mint a COVID-19. De fejlesztő órán valahogy nem érte el a kívánt hatást. Egyike lett a gyerekek életét amúgy is elárasztó képernyőknek.
Aztán eszembe jutott egy régi, ifiórás társasjáték. Minden évfolyamon kipróbáltuk. Pofonegyszerű. Semmilyen eszközt nem igényel. Mindenki felteszi mindkét kezét az asztalra, tenyérrel lefelé. Bal-jobb sorrendben csapunk a kezünkkel, körben minden játékos. Ha valaki kettőt üt, a kör megfordul. Aki rosszkor üt, az a keze, amivel tévesztett, „kiesik”. Pontosabban a háta mögé kell tennie. Szép lassan mindenki téveszt, fogynak a kezek és végül győztest hirdetünk. Nagyokat nevetve csapkodták az asztalt a gyerekek és döbbentek rá, hogy az ember néha nem tudja, melyik a jobb és bal keze.
Semmit nem mondtam didaktikus módon, ám az egyikük – épp amikor kiesett –, rávilágított a fejlesztési célomra:
„Huh, ez nagyon fejleszti a figyelmet!”
Mélyen egyetértettem. Megdicsértem az észrevételéért és egyszerűen csak örültem. Pontosan ez az, ami miatt ott vagyunk. Ezt kell átélniük. Önállóan észrevenni a fejlődési lehetőségeket. Emelt fővel veszíteni és újrakezdeni. Azt hinni, hogy „csak” játszunk és közben felbecsülhetetlen képességekre ébredni rá.
CONTRA
Veszteni és újrakezdeni persze az online társasjáték teremtette világban is lehet. De az igazi játék – a maga valóságával – mélyebb tapasztalatot ad. Hosszabb időre ható tanulságokat.
PRO
Pál Feri atya azt írja a Tükör által világosan című könyvében, hogy a tény, hogy ennyi pszichológusra, terapeutára, segítőre van szükség a világban, az emberi kapcsolatok csődjének a tükre. Mert azokat a dolgokat, amiket a pszichológusnak mesélünk, el kellene tudni mesélni a szeretteinknek.
Az, hogy ilyen mennyiségű fejlesztésre van szükség, az is valaminek a csődjét jelenti. No, semmiképpen sem a gyerekekét. Egymásra mutogatással pedig végképp nem megyünk semmire. Az jutott az eszembe, miközben nagy nevetve csapkodtuk az asztalt, hogy ez kellene ma! Sokkal, sokkal több ilyen élmény. Amit az igazi társasjáték ad. Önazonosságot a szerepeinkben. Becsületes tájékozódást a teljes játékterületen. Ismerni és betartani a szabályokat. Mikor jövök én és mikor kell hagynom, hogy más lépjen. Meddig tart a kompetenciám? Mi a felelősségem és mi nem az?
Mindig vannak nyertesek és vesztesek. De amíg itt vagyunk, soha nem végleges az, ha veszítünk. Ezért menő a társasjáték. Arra tanít, amit lassan elfelejt egy bolygónyi ember. Jelen lenni ott, ahol a helyem van. És megkeresni a helyemet ott, ahol jelen vagyok.
Kiemelt kép forrása: gyerekkel.com
