Mesesorozatunkban a KEVI Petőfi Sándor Általános Iskolájának 1.b-s tanulói által választott főszereplőkkel íródnak a történetek. Legyen ez a közös kaland egy kihívás! Bizonyítsuk be együtt, hogy vannak olvasó, alfa generációs gyerekek városunkban. A hatodik mese Bohács Lilien kedvéért Mancsról, a szürke cicáról szól. A Mancs fel akar ülni a szivárványra című mese csodaszép illusztrációját Lilien készítette.
Mancs fel akar ülni a szivárványra
Mancs egy olyan szürke, cirógatnivaló szürke cica volt, amilyet sok kislány szeretne magának. A gazdiját Liliennek hívták. Mindketten az ablakpárkányon csücsültek. Az eső alig csepegett, amikor a felhők közül előóvakodott a nap. Egyszer csak ott volt. Az egyik pillanatban még nem, aztán igen. Hogy micsoda? Nektek elárulom! A szivárvány!
– Fel akarok ülni a szivárványra! – jelentette ki határozottan Mancs.
– A szivárványra nem lehet felülni – mondta türelmesen Lilien.
– Miért?
– Hát, mert…pontosan nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy nem lehet.
– Nem próbálhatnánk meg mégis? – nyafogott Mancs.
Persze igazából nem nyafogott, hanem nyávogott, de ugye értitek? Lilien nagyot sóhajtott. Hogy lehet elmagyarázni valamit, amit tudunk, de nem értünk? Nagy feladatnak látszott. A kislány belenézett Mancs kíváncsian csillogó szemébe. Eszébe jutott valami. Amikor télen fagyizni szeretett volna, anyával elsétáltak a fagyizóhoz. Zárva volt. Lilien így megértette, amit anya nem tudott elmagyarázni.
Leugrott az ablakpárkányról, megigazította a copfját, és kihúzta magát.
– Gyere velem! Próbáljunk meg felülni a szivárványra!
A cicának nem kellett kétszer mondani. Azonnal Lilien mellett termett, hogy együtt keressék meg a szivárvány szélét. Jó ideje meneteltek. De bárhogy figyeltek, nem találták. Sok-sok idő múlva, ami kislány- és cicaidőben is rengetegnek tűnt, elérkeztek a patakhoz. Mancs felment a híd közepére. Szerette nézni a patakban úszkáló halakat. Lilien levette a cipőjét, és belelógatta a lábát a vízbe. Néhány percig csendben üldögéltek.
– Talán tényleg nem lehet felülni a szivárványra – fújta szomorúan Mancs.
Lilien különösen kedves kislány volt. Nem mondta azt, hogy „na ugye”. Amikor az ember – pontosabban a cica – csalódik, nem segít, ha eszébe juttatják, hogy másoknak volt igaza. Lilien elővette a táskájából a füzetét és a színes ceruzáit. Amíg Mancs a halakat figyelte, a kislány rajzolt. Olyan elmélyülten színezett, hogy nem vette észre, amikor a cica mellételepedett.
– Nagyon szép! – dicsérte meg Mancs.
– Lerajzoltalak. Ilyen, amikor felülsz a szivárványra.
Mancs elámult. Egészen úgy nézett ki, mintha a szivárványon ülne. Dorombolva hozzábújt Lilienhez. Azon törte azt a szürke kobakját, hogy valóra vált álmok nélkül lehet élni, de barátok nélkül aligha.
A képeket Lilien anyukája készítette.