… de nem Bócsától!
Viszkók Sándorné Lantos Mária ül velem szemben. Egy fiatalos nagymama, aki 44 éven át tanított a bócsai általános iskolában. Az első és egyetlen munkahelyemről megyek nyugdíjba — mondja ki a manapság egyre ritkábban hallott mondatot.
Soltvadkerten nőtt fel, a kecskeméti Bányai Júlia Gimnázium elvégzése után elment dolgozni. Pár hónapra rá, 1973 szeptemberétől képesítés nélküli alsós tanítónéni lett Bócsán. Mint meséli, noha mehetett volna tanárképzőbe, de sosem akart felsősökkel foglalkozni: neki a kicsik a mindene. Annyira érdekelte a tanítás, hogy a tanítóképzőt inkább levelezőn végezte el, csak hogy gyerekek között lehessen az iskolában.
A kezdeti évek számára is a tanulást jelentették: Csábi István akkori igazgató, és helyettese, Frittmann József, valamint Berkiné Marika és Weinhardtné Marika nagyon sokat segített az órai felkészülésben és a tanítás módszertanában. Ezek a vezetők nem sajnálták rám az időt — mondja mosolyogva. Rendszeresen látogatták az óráimat, én pedig az övéiket, majd megbeszéltük a történteket. Igaz, szükség is volt a munkámra, viszont bele kellett tanulnom mindenbe.
Közben előkerül néhány fénykép. Kitűnik, hogy akkoriban bizony jócskán voltak férfiak is a tantestületben, erőteljesen befolyásolva a munkahelyi légkört. Az sem mindegy, hogy milyen a korosztályúak a pedagógusok. Mint a tanárnő meséli, jelenleg meglehetősen jó a súlyozás: a tanáriban egymás mellett ül a fiatal és az idősebb generáció, jó lelkülettel segítve egymást.
- Milyenek voltak az igazgatók? Bár a pedagógus egyszerűen becsukja maga mögött a tanterem ajtaját és tanít…
Meggyőződésem, hogy a tanítónak segítenie kell az igazgató munkáját. Ez egy intelligens pálya: mindenki humán végzettséggel, diplomával rendelkezik. Illik tehát úgy is viselkedni! Ha mindenki másfele húz, annak nem lesz jó vége. A szakmai elhivatás a legfontosabb: ha az nincs benned, megérzik a kollégák, de leginkább maguk a gyerekek!
- Hogy teltek az utolsó évek? Milyen volt a búcsú?
Én már korábban elmehettem volna nyugdíjba, de szerettem volna még tanítani. Az utolsó osztályom „érte a pénzt” rendesen: digitális technikai ismeretek már a kezdetektől fogva, a végére járnak a dolgoknak, „megmondom a véleményem”, „kiállok magamért” — ez a jövő generációja, ami nagy kihívás, de egyben nagy élmény is! Azt mindenképpen ki kell emelnem, hogy Bócsáén rendkívül sok éles eszű gyerek van. Az okát megismerhettem a családlátogatások során: mindenkinek megvan a feladata a ház körül és összejárnak a családok. Visszatérve a búcsúra: szép volt mind a tantestület, mind a gyerekek részéről. Volt időm rákészülni a pálya lezárására… aztán persze nehéz kiüríteni a fiókokat, de túlléptem rajta: 44 év termését kellett szelektálnom. Búcsú volt ugyan, de nem végleges. Én át fogok járni Bócsára néhanapján, hiszen ez volt a második otthonom. Természetesen, ha tehetem, biciklivel megyek, meglátogatom a kollégákat, de a könyvtárat is: nagyon szeretek olvasni és van mit pótolnom…
- Hogyan fognak telni a nyugdíjas évek?
Nagy szörpfőző vagyok, amihez többek között a bócsai erdők is szolgáltatnak alapanyagot: fehér akácvirág, teafélék, aztán ott van a darált paprikám és a saját készítésű kecsap. A kerékpározás mellett hetente egyszer még teniszezni is bírok — a mozgás nem maradhat el! A legfontosabb pedig a család: édesanyámnak, valamint három unokámnak nagy szüksége van rám.
Kedves Tanárnő, boldog nyugdíjas éveket kívánunk!
Képesítés nélküli tanító
Ez is egy olyan fogalom, ami ma már nincs: a gyereklétszám megnövekedésével a 60-as 70-es években sok tanári állás keletkezett, melyeket azonban nem tudtak betölteni szakirányú végzettségű szakemberekkel. Ezért aki érettségi valamilyen okból nem tanult tovább, de érdekelték a gyerekek, u. n. „képesítés nélküliként” dolgozhatott óvónőként vagy tanítóként. Később aztán el kellett végeznie a főiskolát, és ezután sokan a pályán is maradtak közülük.
Káposzta Lajos
