Bócsán, Nagy Biri Lászlónál ülök a szobában, és zenéről beszélgetünk. Felkészülve várta látogatásomat a citerák nagymestere: albumokat, okleveleket és könyveket lapozgatunk, miközben felelevenedik a múlt. Kraszna, Torockó, Hollókő, Eger, Bodelshausen, Lajosmizse, Tázlár… falunapok, koncertek, minősítők… Óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: Lehet ennyi emlék közül kiragadni az igazi nagy élményeket és sikereket?  

-Hirdetés-

Az utólagos élményt nem mindig az oklevél mérete és tartalma határozza meg. Sokkal inkább az, hogy hogyan fogadtak minket. Amikor az idős hallgatóság könnye kihull, amikor együtt énekel velünk a terem — az talán a legfontosabb számunkra! Természetesen az is lényeges, hogy milyen minősítést érünk el. Hiszen ezért megyünk a minősítőre. Munkánkat számos arany fokozatú elismerő oklevél tanúsítja.

-Mi zajlik egy ilyen minősítőn?
-A Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége írja ki a versenyeket. Sok mindent néznek a fellépéskor: eleve ha a csokrot nem jól állítjuk össze, akkor máris alacsonyabb a pontszám. Nyilván lényeges a zenei játék, a jó hangzás és a szépség is. Viszont a fellépők részére nem csak a megmérettetés a fontos ilyenkor, hanem az együtt muzsikálás, azaz a műhelymunka a többiekkel. Aztán az is hasznos, hogy a zsűri tagjaival beszélgethetünk. Ők általában neves zenészek, akik szívesen elmondják véleményüket és tanácsaikat.

-Honnan a vonzalmad a citerazene és a néphagyományok iránt?
-Nálunk ez családi hagyomány! Nagypapám 1990-ben halt meg, addig juhászgombos mellényben járt. Az ő testvére pedig nagyon jól ismerte a néptáncokat: ha elmentünk lakodalomba, ő bizony végigtáncolta az estét. De nagy érték lenne ez most! 1971-72 környékén édesapám, Nagy Biri István, aki egyébként hegedülni is nagyon szeretett, elkezdett velünk foglalkozni: velem és más fiatalokkal. Munkája nem volt eredménytelen: több országos versenyen is megfordultunk, de bizony közbeszólt a katonaság. Fél éven belül hárman is bevonultunk, így megszakadtak a próbák. Később, amikor átvette ma dolgot, nem folyt bele, de a hangolásban mindig közreműködött.

-És akkor nézzük az új kezdetet: amikortól rendszeresen működő bócsai citerazenekarról beszélhetünk!
-1989-ben alakult meg hivatalosan a zenekar, de előtte közel két éven keresztül kellett csiszolnom a csapatot, hogy megérjen a fellépésre. Az első fellépésünk a tornateremben volt, ezért ott ünnepeltük meg a 20 éves évfordulót is. Azóta nagyon sok helyen muzsikáltunk: felléptünk asszonykórussal, és tánccsoporttal is, felvett már minket a Duna Tv, 2004-ben a Fogathajtó Világbajnokságot mi nyitottuk meg és így tovább…

-Hány ember fordult meg a kezed között?
-Én soha nem számoltam, de a százat biztos meghaladja. Nekem az a fontos, amikor látom, hogy a gyereket megfogja a zene és a hangszer. Pénzt nem fogadtam el soha, ez inkább egy szenvedély. Idővel sokan lemorzsolódtak, de kikerültek országos hírű citerások is a tanítványaim közül.

A zenekar létszáma 8-12 fő között mozgott mindig. Ha valaki elért a családalapításhoz, akkor abbahagyta a zenélést. Éppen ezért fontos, hogy a nagyzenekar mellett mindig legyen utánpótlás nevelés. A 3-4. osztálytól kezdheti el a gyerek megtanulni a hangszer kezelését. Azért ilyen korban, mert hamarabb nem alkalmas a keze a húrok lefogására, és addig nem is lenne sikerélménye.

Káposzta Lajos

(folytatjuk)