Abból a sváb-tót-magyar-zsidó-cigány együttélésből, ami a 100 évvel ezelőtti Soltvadkertet jellemezte, a XX. század folyamán egy olyan magyarosodás bontakozott ki, melynek során a nemzetiségi kultúrából egyedül a cigány maradt meg. A magyar népdalok, később a nóták és a könnyűzenei elemek bekerültek a mindennapokba, a lakodalmakba — hogy aztán ki is kopjanak. A mai dalkincsünk egyre sivárabb, és sok esetben a média, valamint a még működő lakodalmas zenekarok határozzák meg.

-Hirdetés-

De ez mind nem baj! Tudomásul kell venni, hogy a nép által énekelt és ismert dalok repertoárja folyamatosan változik. Az egyes báli műsorok, emlékkönyv beírások és visszaemlékezések különböző ízlésvilágot és dalkincset feltételeznek a különböző évtizedekben. Ezért nagyon izgalmas az a felfedezés, melyet egy 1960-as népdalgyűjtés eredményének elemzésével tettünk a napokban.

Az előzmények: páratlan adatbázis került fel a Hungaricana oldalára, ami több okból sem túlzás. Térképre vittek ugyanis az MTA BTK Zenetudományi Intézet hangarchívumából több mint 12 ezer órányi felvételt. Többnyire népdalokat. Ez a mennyiség elég nehezen felfogható dolog, a gyakorlatban körülbelül 200 ezer dallamot jelent. Magyarországon eddig még nem volt hasonló méretű hangadatbázis, különösen olyan, ami szabadon hozzáférhető.

A térképen néhány kattintással megtudhatjuk, mit énekeltek az ott élők harminc, ötven vagy akár száz évvel ezelőtt. Vagy legalábbis, mi az amit magnóra, lemezre vagy kottába énekeltek. Persze, mint valószínűleg mindenki, én is a saját lakhelyemre voltam kíváncsi, ami Soltvadkert. Szkeptikus voltam, de kellemesen csalódtam: az idegen eredetű, sokszor családonként bevándorolt lakosság ellenére itt is gyűjtöttek népdalokat. 1960-ban Szomjas-Schiffert György volt az, aki több kiskunsági teleüléssel egyetemben a Soltvadkerten használt népdalkincset is fel akarta mérni. Ez kis mértékben sikerült.

Mit kell tudnunk erről a soltvadkerti felvételről?

Először is azt, hogy nem itt készült, hanem vagy Kiskunhalason, vagy Kiskunmajsán. Egy ember énekli el a 6 népdalt, de az egyes dalok végén jól hallhatóan bemondja a nevét és hogy soltvadkerti lakos. Nevéből ítélve katolikus lehetett és vagy bevándorló, vagy csak néhány évig itt élő.

A hangfelvétel adatai:

Dátum 1960. október
Gyűjtő Szomjas-Schiffert György
Adatközlő Szili Ferenc
Megszólaltatás módja ének
Kotta https://library.hungaricana.hu/hu/view/ZTI_AP_03601-03630/?jump=ZTI_AP_03624a

A hangfelvétel tartalma

1. Túr a disznó lenn a mocsárszélen
2. Mikor juhászlegény voltam
3. Bár az Isten ejtene csodát
4. Kocsira ágyam kocsira ládám
5. Ha jén abba a nagy pincébe lemehetnék
Majd ha jegyszer a részegesek meghalnak

Zenészek ha beszélgetnek

Duchai Judittal, a soltvadkerti citerazenekar vezetőjével ülök a számítógép előtt.

Meghatottan hallgatjuk az 59 évvel ezelőtti felvételeket. A gyűjtő, Szomjas-Schiffert György komoly munkát végzett: minden dalt kézzel kottázott le, jelölve benne a tájnyelvi szavakat, a zárt e-hangokat, az ő-zést és a különleges nyújtásokat. Egyébként a jeles tudós az 50-es 60-as években mintegy 3500 népdalt gyűjtött a Kiskunságban.

Vegyük végig, mennyit ismerünk még a hatból?

Hármat! De ez nem ilyen egyszerű: az első, a „Túr a disznó” ismert népdal itt, de csak az első versszaka. Mi is több versszakkal énekeljük a citerásokkal, de azok mások, mint amiket itt énekel az adatközlő — elemzi Judit a hallott anyagot. Viszont az itt elhangzott 4. versszakot mi más dallammal, egy másik népdalban énekeljük. Ebből is látszik, hogy mindenre több variáns létezik, melyek tájegységenként, de akár falvanként is eltérhetnek.

A második teljesen ismeretlen előttünk, ahogy a harmadik is. Ez utóbbi valami katolikus egyházi ének átirata lehet — meg kell kérdezni egy öreg kántort! A negyedik az „Érik a szőlő” átirata. Mondhatni, arra a dallamra variálnak rá, egy másik szöveget rátéve. Erősen őzik a bácsi, nyilván eredetileg nem soltvadkerti, mert itt nem volt gyakori az ő-zés.

És akkor jön egy klasszikus!

A lakodalmi „halottsiratás”, azaz a részeg vendég vidám, kissé trágár „elbúcsúztatása” gyakori volt ezen a vidéken még az 50-es években is. Szomjas-Schiffert György ugyancsak ír erről a lakodalmas szokásokat bemutató könyvében (Régi lakodalmak a Duna-Tisza közén). Duchai Judit is jól emlékszik rá, amikor egy citerapróbán 2006-ban az egyik tag, boldogult Farkas Gyula papa elénekelte az általa ismert, édesapjától tanult „halottsiratót” (címképünkön kisszéktáncot vezet).  Ez a bizonyos 5. számú dal, a „Ha én abba a nagy pincébe lemehetnék…” ezt a szellemiséget idézi vissza. Valószínűleg ez is akkor, a lakodalom ill. bál delírium periódusában csendült fel…

Farkas Gyula mesél

Van itt gúnydal is!

A népdalgyűjtő profi volt! Ez abból is látszik, hogy nem engedte az adatközlőnek holmi szokványos, ismert dalok feléneklését, neki a különlegesség kellett. Így adhatta elő Szili Ferenc a 6. számú, „Majd ha jegyszer a részegesek meghalnak” című népdalt. Nem mondom, hogy a legértékesebb opus, de ilyen volt a népi humor, tessék elfogadni!

Összegezve megállapítható, hogy a 6 népdalból valamilyen szinten hármat helyben ma is ismerünk. A gyűjtés nem direkt Vadkertre irányult, de a gyűjtőnek kapóra jöhetett, hogy társaságban akad magát soltvadkertinek valló ember is. A Kárpát-medencei 200.000 magyar népdal nemzeti büszkeségünk. Legyünk ezen belül büszkék erre a 6  felvételre, mely járásunkat képviseli ezen a tarka palettán!

A térkép IDE KATTINTVA tekinthető meg!

Káposzta Lajos

  Fotógaléria:

  Fotók megtekintése (7 db kép)