A héten Budapestre kellett mennem. Dolgoztam a fővárosban három évet, mégis minden alkalommal nyomot hagy bennem a tömegközlekedés. A szülővárosában nyitott szemmel jár az ember lánya. Különösen, ha pedagógus. Bár – bevallom – előfordult velem, hogy az egyik boltban megkérdeztem egy édesanyától, hogy van a fia, mire kiderült, hogy lányai vannak. Úgy tűnik a pályán eltöltött évek memóriazavart okoznak. Szóval érdemes odafigyelnem.
Budapesten más a helyzet. A Keletiben nagyjából a kettes metróhoz vezető második mozgólépcsőn beáll nálam a zombiállapot. Néha elfeledkezem magamról és mosolyogva köszönök a jegyemet ellenőrző dolgozónak. Legtöbbjük döbbenten próbálja feldolgozni indokolatlannak tűnő reakciómat a szmogba burkolózó reggelen. Nem ítélkezem. Vannak kifejezetten antiszociális időszakaim. Szóval én őszintén becsülöm azokat az édesanyákat és édesapákat, akik nagyvárosban, munka után, a hömpölygő tömegen, a metró Háda fogasokon torlódó télikabát-effektusán túllépve esténként mesét olvasnak, legóznak vagy – sok ilyen édesanyát ismerek – kimennek futni.
Ezen a héten a segítés lélektanáról gondolkodtam el. Körülbelül 70 éves férfi szállt be – botjára támaszkodva – a metrókocsiba. Először egy hölgy állt fel, kedvesen felajánlva a helycserét, de a bácsi óvatosan meglengetve sétabotját mosolygott:
– Köszönöm, kedves, de van támasztékom!
Kissé beljebb sodródva egy jól szituáltnak tűnő, idősebb férfi engedte el a belé karoló párját, és szintén felajánlotta a helyét. A bácsi ismét megemelte a botját, mosolygott, de köszönte szépen, tudott kapaszkodni. Szemmel láthatóan jól volt. A szövetkabátos, svájci sapkás „úriember” igencsak bosszús lett. Látszott rajta, hogy megvan a véleménye azokról a személyekről, akik nem átallanak jól lenni az ő segítsége nélkül is. A végállomás előtt eggyel leszállt a saját jószándékától felpaprikázódott férfi a párjával. Alig néhányan maradtunk a metrón.
A bácsi a botjára támaszkodva óvatosan megfordult. Most a jobb kezével kapaszkodott, a botját áttette a balba. A bal térde alig hajlott. Nagy nehezen, de mosolyogva, elégedetten helyezkedett el, az immáron üressé vált, körülbelül két ülésnyi helyen. Ha az önnön jóságától eltelt férfinek „engedelmeskedve” megpróbál helyet foglalni még a Deák téren – jobb híján –, félig a hoppon maradt jótevő párjának ölébe tudott volna leülni.
Természetesen nem kívántam a botjára támaszkodó férfi nehézségén gúnyolódni, de azért meghallgattam volna a szövetkabátos angyal jószándékának és segítőkészségének megnyilvánulásait, ha a szerinte segítségre szoruló bácsi, a kedvese ölébe huppan.
Néha annyira jók szeretnénk lenni, hogy nem figyelünk, mire van valójában szüksége a másiknak.
Sokszor így van ez a gyereknevelésben is. Ugrunk első szóra, segítünk vagy helyettük tesszük a dolgokat, csak rendben legyenek. És nem vesszük észre, hogy tudniuk kell rendben lenni önmagukban. Az önállóság büszke jószág. Nem terem minden bokorban, sosem akciós termék, nem lehet kölcsönözni, csakis felépíteni. Kőkemény önismerettel. Elbukással és újra kezdéssel.
Mikor a végállomáson felhangzott a „szíveskedjenek elhagyni a szerelvényt és erre figyelmeztessék utastársaikat is” örökzöld sláger, a férfi már újra a botjára támaszkodott és az arcán bölcs derű ült. Csak remélni tudtam, hogy még sokáig túlragyog rajta, mert nekem szebbé tette a kettes metró zakatoló, társas magányát és kirántott a mozgólépcső óta magamon felejtett zombiállapotból.
Kutyifa Anikó
Fotó: Kutyifa Ágnes
