Ketten ültünk a fejlesztő teremben. A diák és én. Az olvasókönyvben egy BKV vonaljegy rajza várta gyanútlan áldozatát. A J betű oldalán. Narancssárga színben. Ez egy kisváros, nem biztos, hogy a diák látott már igazi vonaljegyet, így nem lepődtem meg túlságosan, hogy nem ismerte fel. Miután elmagyaráztam, mi van a képen, ő határozottan kijelentette:
– Ez nem egy vonaljegy!
Megmutattam, hol található a rajzon az alig kivehető felirat: vonaljegy. De ő hajthatatlan volt. Eszembe jutott, van nálam egy tavalyi, lila színű. Beazonosítottunk rajta minden részletet, ám közben rendületlenül hajtogatta „ez nem egy vonaljegy”.
Ha sajátos nevelési igényű gyermekekkel dolgozik az ember, az átlagosnál is többször teszi fel magában a kérdést, mi lehet az adott viselkedés hátterében.
Igyekeztem minden lehetséges okot számbavenni. Nem ugyanolyan színűek, frusztrálja, hogy ismeretlen számára ez a tárgy, van rossz tömegközlekedéses emléke. De semmire sem jutottam. A helyzet kezdett olyanná válni, mint egy teniszmeccs, ide-oda passzolgattuk a labdát, én mondtam, hogy vonaljegy, ő pedig tiltakozott.
Egyszer csak eszembe jutott, mi van, ha nem is sejti, hogy tévedni emberi dolog? A suliban a jó válasz pirospont. De mi van a rossz válaszokkal? Azokat hogy kezeljük?
Nyugodt hangon így szóltam:
– Nézd! Teljesen normális dolog, hogy valamit rosszul tudunk. Semmi baj nincs ezzel. Akármeddig vitatkozhatunk a kérdésen, de ebben most nincs igazad.
Időközben megfordult a fejemben – autizmus szakos gyógypedagógus révén ezzel is számolnom kell – hogy a probléma gyökere lehet, hogy az tényleg nem egy vonaljegy, hanem egy vonaljegy képe. Csak hogy ő a kezemben lévő érvényes, igazi vonaljegyre is bojkottot hirdetett. Ez volt az a pont, amikor szerettem volna felhívni a tankönyvszerkesztőt – nem tankönyvbe illő szóvirágaimat lenyelve –, az alábbi jótanáccsal:
„Az ilyen és hasonló esetek elkerülése, a gyermekek és pedagógusok józan eszének megőrzése érdekében, kérem a továbbiakban olyan tárgyak képe kerüljön az olvasókönyvbe, melyek ugyanolyan eséllyel értelmezhetőek egy falusi, egy kisvárosi és egy fővárosi gyermek számára is.”
Miért nem hagytam rá a vonaljegy kérdést a diákra? Egyrészt nagyon kíváncsi voltam, ki tudom-e deríteni a tiltakozás okát. Másrészt fontosnak tartom a nevelésnek azt a területét, hogy a kudarc, a nincs igazam és a tévedés feldolgozásának tanítása a mi kezünkben van. Mármint pedagógusként és szülőként is.
Ebből a helyzetből „csupán” ennyit szerettem volna kihozni. Nagyokat nyelve vette tudomásul, hogy érvrendszere nem működött, s, hogy nem elegendő az igazság birtoklásához, ha vélt igazságunkat vég nélkül ismételgetjük. Zseniális „megoldást” eszelt ki arra, hogy ő is fogást találjon rajtam.
A könyvben a vonaljegy alatt egy sajt rajza látható.
– Látod, ez egy penészes sajt! – kezdett egy új témával.
– Szerintem ez nem penészes! – vetettem ellent. Úgy tűnt ez egy ilyen vitatkozós fejlesztő óra lesz.
Ám ő pillanatok alatt legyeket rajzolt a sajt fölé és beszínezte szürkére.
– Látod? Mondtam, hogy penészes! – jelentette ki elégedett arccal. Én pedig kénytelen voltam beismerni, a dekorált változat erősen hasonlított egy több hetes sajthoz.
Életünk során hány kommunikációs helyzetünk szól a kinek van igaza küzdelemről?
Talán túl sok. Pedig azt hiszem nem létezik emberibb dolog a földön, mint a tévedés. És nincs emberibb a kapcsolatoknál sem, melyek értékesebbek, mint a kinek van igaza vita. Gyakran sokkal többről szólnak, mint egy bosszantó vonaljegy vagy egy penészes sajt!
Kutyifa Anikó
