Írta: vira

Nekem húsz év. 1999 augusztusában szülinapi ajándék volt életem első munkaszerződése. Ezernyi történet tör fel bennem, amikor visszagondolok a pályán eltelt évekre.

A földrajz zárótanításomon (szavannák állatvilága) megmakacsolta magát a diavetítő. Nem vettem észre, hogy kettő másodpercre volt beállítva rajta az időzítő. Nem tudtam átállítani. Így aztán azt játszottuk a gyerekekkel, hogy elindítottam a vetítést, a gép besorjázta a diákat, én pedig mint egy tévés kommentátor: „Éééééés….most jön az oroszlán” kiabáltam. Nagy móka volt. Mindenki dőlt a nevetéstől. A gyakorlatvezetőm is. És ötöst adott.

-Hirdetés-

Aztán egyszer – már a Bem iskolában – a tenger állatvilága leckénél vetítettem ki a kék bálnát. Gondoltam én. Az egyik diák jelentkezett, hogy „Elnézést Anikó néni, az egy hosszúszárnyú bálna”. Igaza volt. Megint jót nevettünk.

A diákoknál nagyobb bakikat szerintem csak a tanárok képesek véteni.

Aztán felnőtt fejjel, édesanyaként vágtam bele a gyógypedagógusi diplomám megszerzésébe. Az autizmussal élő diákok is rengeteg (egy könyvre való) tanulsággal szolgáltak számomra. Kedvencem, amikor a saját szavajárásommal tett helyre az egyik óvodás.

Miért nem lehet megérteni, hogy nem mászunk visszafelé a csúszdán? – kérdeztem felháborodva a negyvennyolcadik figyelmeztetés után.

Azért, mert az élet nehéz és kész! – vágott vissza az éleslátású nagycsoportos.

Mire utam visszavezetett Kiskőrösre, szereztem tapasztalatot népfőiskolán, általános iskolában, egyetemi kollégiumban, az ország elsőként alapított gyógypedagógiai intézményében, kicsi falusi iskolában. Nem volt egyszerű, olykor fel is adtam. Ezek az élmények gyakran eszembe jutnak, amikor látom, hogy egy gyermek nem találja a helyét. Sejtem, milyen félelmetes, sőt kétségbeejtő életérzés.

Azt hiszem a pedagógussá válás folyamatának a kapcsolatok adják az igazi esszenciáját.

Az emberek, akik bátorításukkal és kritikájukkal formálnak bennünket. Megtanítanak arra, hogy újra és újra fel kell építenünk önmagunkat. Hiába kapott le annak idején egy gyümölcsöt Éva a jó és rossz tudásának fájáról,

életünk legnagyobb dilemmája ez maradt: helyesen vagy helytelenül cselekszünk.

Ez az ősi, belső konfliktus végigkíséri az életünket. Mostanában, amikor felnőttként, szülőként látom viszont régi tanítványaimat, azon gondolkodom, mit őriztünk meg egymásból. Hányszor szóltam vagy tettem olyat, ami bántó. Milyen sokszor nem voltam igazi támasz, jó útmutató. Mégis reménykedem, hogy amikor a Rómeó és Júlia erkélyjeleneteként adtam elő a zárvatermők megporzását és megtermékenyítését, talán voltak néhányan, akikben megmaradt az érzés: tanulni jó és izgalmas dolog, a teremtett világ csodálatos.

A pedagógia szerintem a kapcsolatteremtés tudománya. Mert az alaphelyzet legtöbbször ugyanaz. A pedagógus tanítani akar, a diák meg nem feltétlenül szeretne tanulni. Érdekesebb dolgokkal is el tudja tölteni az idejét. Egy TikTok videó csak néhány másodperc, a folyvást változó információszalag órákra képes fenntartani a figyelmet.

Bármennyire is szeretnénk modern pedagógusok lenni, mégis csak furcsa lenne, ha így nézne ki egy tanóra:

Becsengetéskor beszalad a magyartanár:

A helyzet az, hogy Petőfi kiposztolta a Nemzeti dalt a Múzeum üzenőfalára. Ezzel több száz lájkot és még több követőt szerzett. – Aztán kimegy a teremből. Majd beugrik a tábla elé a töritanár:

Kossuth papa feltöltött egy új videót a Youtube-ra. Címe: Szerintem Széchenyi a legnagyobb magyar! Ha egyetértesz, iratkozz fel a csatornámra! – Utána ő is kiszalad. Felváltja a magyar tanár:

Gárdonyi az Egri csillagokban arról regél, hogy pár hónap után a törökök HP-ja lecsökkent, mert Bornemissza Gergely sokkal menőbb fegyvereket lootolt a fegyverraktárból. (Ha a kedves Olvasó nem érti miről beszélek, csak kérdezze bátran a kamasz fiát!) Végül beszökken a természettanár:

A disznók és az emberek között lényeges hasonlóság, hogy gumós zápfogunk van. Minden más egyezés a véletlen műve. Ezután kicsengetés.

Be kell látnunk, hogy az iskola és az élet bőven túlnyúlik a TikTok nyújtotta lehetőségeken és tanulságokon. Pedagógusnak lenni pedig nehezebb, mint valaha. A gyerekek azt szeretnék, ha modernebbek lennénk, mi meg azt, ha a gyerekek „retróbbak”.  De jó lenne félúton találkozni.

Kutyifa Anikó
Főkép: Szakmák éjszakája 2019 (Kincses Szilvi)