Utálom a vihart. De tényleg. Amikor dörögni kezd az ég, a bőröm alatt bugyborékol valami megfoghatatlan, és kellemetlen zsigeri ellenérzés. Mégis gyerekkorom szőlőben töltött nyarai jutnak róla eszembe. Az évek, amikor a szivárvány csak szivárvány volt.
Mikor kicsi voltam és elfáradtam a kaccsolásban vagy a horolásban, akkor örültem, ha beborult az ég alja. Szerettem a szőlőben lenni, de a hosszú hetek monotonitása közben jól jött néha egy kis vihar.
Az egyikre nagyon pontosan emlékszem. Gyorsan csapott le. Szaladnunk kellett a pincéhez. Mezítláb persze, hogyan máshogy? Végigrohantunk az oportó keskeny sorain. Aztán a kukoricáson. A levelek éle karistolta a bőrünket, a cebei agyagos göröngyök között egyensúlyoztuk a horolót. Semmiképpen sem az ég felé tartva. Átszaladtunk a kanálison, a deszkából kiálló szálak érzése a talpamban ennyi év távlatából is emlékezetes.
Csatakosan, izzadtan, ázva kerestük elő az elrejtett, hatalmas pincekulcsot. Vacogva nyitottuk ki az ajtót. A pincében hűvös volt és rengeteg bodobács. Meg az ebédről megmaradt füstölt kolbász, kenyérmorzsa. És hatalmas, göcsörtös hátú ágy. A lábánál horolók, kapák, kasza, kaszakő, öregedő, háti permetező, az oldalát kékre festő, évtizedes rézgálic csíkokkal.
– Gyertek már el az ajtóból! – ezt mondogatták a szüleink és a nagyszüleink. De nem fogadtunk szót. Tátott szájjal bámultuk a földtől az égigérő, gigászi villámokat, a morgó, morajló, emberfeletti erőket, amik a pincébe parancsolták az egész családot. Olyan pirinyónak tűnt a pince, és benne mi, törékeny emberek. A világ harcban állt, mi mégis biztonságban voltunk.
Azt képzeltük, hogy a földre hulló esőcseppek körött felszálló homok megannyi pillangó. A paradicsom, a paprika, a krumpli és a sárgarépa levele az égiháború ritmusára bólogatott.
Apu lekanyarított egy szelet kenyeret mindenkinek. Egy kézzel persze, kicsit sem toast kenyér formára. Anyu megkente lekvárral. Sehol nem ettem azóta sem olyan finom lekváros kenyeret, mint a pinceajtó oldalának támaszkodva, mezítlábasan bámulva a júliusi vihart.
És semmi, semmi nem hasonlítható ahhoz, mikor jóllakottan nézzük, az újra felragyogó égbolton kirajzolódó szivárványt. A szivárvány varázslat. Gyerekként semmi több. Egy csodálatos varázslat, ami 30 év múltán is odarepít a pince ajtajába. A gyerekkoromba. Ami nem volt hibátlan. Közel sem. De volt benne varázslat. És a szivárvány csak szivárvány volt.
