Szakmai pályafutását 1995-ben az akkori Speciális Általános Iskolában kezdte képesítés nélküli pedagógusként Kiskőrösön. Ez az időszak meghatározó mérföldkő volt az életében, hiszen kijelölte számára azt az irányt, ami ma is útja szakmai kiteljesedésének. Ezekben az években sokat tanult mind emberileg, mind szakmailag a vele együtt dolgozó kollégáitól. Így vált egyik alapító tagjává a szülők által kezdeményezett Autista csoportnak is Kiskőrösön. Időközben megszerezte az oligonfrénpedagógia-pszichopedagógia képesítést, majd pedig posztgraduális oktatás keretében „Autizmus spektrumzavarok pedagógiája” szakon végzett az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola karán. Mai napig elengedhetetlennek tartja szakmai ismeretei bővítését, jelenleg a Közoktatási vezető és pedagógus szakvizsga szakirányú továbbképzést végzi a BME Műszaki Pedagógia Tanszékén. 2021. szeptember 1-je óta a Kiskőrösi EGYMI új intézményvezető-helyettese.

-Hirdetés-

Beszélgetés Takács Ildikóval.

Mesélj egy kicsit magadról kérlek! Mióta és hány szállal kötődsz a Kiskőrösi EGYMI-hez?

Kiskőrösi születésű vagyok, világ életemben itt éltem. Soha nem gondoltam arra, hogy bárhova máshova költözzek. A tanulmányaim ideje alatt természetesen gyakran jártam a fővárosban, de úgy döntöttem, hogy ez a régió az, ahol élni szeretnék, mert itt jól érzem magam.

Az, hogy idekerültem ebbe az iskolába, annak oka van. Nincsenek véletlenek. Eredetileg angol-rajz szakra jelentkeztem az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolára Egerbe, de ez egy nagyon félresikerült választás volt részemről. Nem a szakpár miatt, hanem azért, mert országos szinten 16 embert vettek fel, így érettségi után ez volt az első olyan megmérettetés, amin idézőjelben elbuktam. Ezen a vonalon sajnos nem sikerült továbbhaladnom, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálok munkát keresni. Dolgoztam kertészetben és segédmunkásként is, de tudtam, hogy nem ez álmaim netovábbja. Szerettem volna továbbtanulni, esetleg dolgozni is mellette.

1994-ben kaptam egy felkérést. Szülői kezdeményezésre ekkor jött létre Kiskőrösön az Autista Alapítvány, amely a térségben élő autizmus spektrumzavarral küzdő gyerekek oktatását hivatott ellátni. Aki erre a feladatra felkért, gyermekkorom óta ismertem. Óvónő, gyógypedagógus volt, aki itt dolgozott az iskolánkban. Látott bennem fantáziát. Oláh Magdának hívták. Fiatalon, szárnyait bontogató emberként kerültem a Kiskőrösi EGYMI-be, két olyan ember mellé, akiktől rengeteget tanultam, és akik mellett azt mondhatom, hogy igazán felnőttem erre a pályára. Magda mellett Kecskésné Turcsán Zsuzsanna volt a munkatársam. Együtt dolgoztunk hárman hosszú éveken át ebben a csoportban, ami először alapítványi szinten, az iskolától teljesen függetlenül működött, majd 1995-től az iskola teljes értékű csoportja lett. Ettől az időponttól van hivatalosan munkahelyem, ami egyben az első munkahelyem is.

Nagyon örülök annak, hogy nem kellett változtatnom. Valószínűleg ez abból is fakad, hogy lokálpatrióta módon itt ragadtam és a munkahely is olyan, amit szeretek. Folyamatos kihívás, folyamatos tanulás. Az autizmusról először Magdától, tanfolyamokon, intézménylátogatásokon keresztül, illetve autodidakta módon kezdtem el többet megtudni. Közben azért, hogy tanuljak, jelentkeztem a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára, ahol oligofrénpedagógia-pszichopedagógia szakon szereztem meg az első diplomámat 2000-ben. Így már teljes értékű tagja lehettem a mai Kiskőrösi EGYMI kollektívájának. Végig az autista csoportban tanítottam, az imént említett két remek ember mellett egészen 2003-ig, amikor veszélyeztetett terhesként felfüggesztettem ezt a fajta tevékenységet. Akkor öt éven keresztül otthon voltam. Két gyönyörű lányom van, akikkel mai napig nagy boldogság, hogy ennyi időn keresztül otthon lehettem. Nagyon jó volt, hogy ez alatt a néhány év alatt mást csináltam, kellet a felfrissülés. A szülési szabadságról visszatérve nagyon vágytam már rá, hogy újra itt tevékenykedhessek, kicsit felfrissítve a tudásomat. Attól kezdve Mónus Eszterrel, illetve Kecskésné Turcsán Zsuzsannával folytattam a munkát. Szerencsésnek mondhatom magam, mert munkatársi kapcsolataim, többek voltak a szakmaiságnál. Őszinte barátságok.

Az autizmusról összegyűjtött meglévő tudásomat szerettem volna elmélyíteni, így 2008 és 2010 között elvégeztem az ELTE Gyógypedagógiai Karán, posztgraduális oktatás keretében, az „Autizmus spektrumzavarok pedagógiája” szakos képzést is.

Amikor eldöntöttem, hogy pedagógus szeretnék lenni, éreztem, hogy nem átlagos módon, módszerrel szeretnék tanítani. A Holt költők társasága című filmben megfogott Robin Williams karaktere. Ő teljesen mást adott a fiataloknak, megtanította őket látni, felvállalni önmagukat. Eszembe jut a gimnáziumi tanulmányaimból Kispálné dr. Lucza Ilona is, aki nem úgy tanított, ahogyan a nagykönyvben elő van írva, hanem arra késztetett minket, hogy gondolkodjunk. Valami olyat szerettem volna csinálni, ami nem teljesen hétköznapi. Valami hasonlót gondoltam. A szüleim gyakran mondták, hogy nem mindenben úgy gondolkodom, mint a többség. Nagyon empatikus vagyok és elfogadó, szeretetteljes és bizalommal teli. Aggódtak amiatt, hogy ez egyszer nehogy a káromra váljon. A lényeg az, hogy eldöntöttem, hogyan szeretnék tanítani.

Az autizmusban dolgozni olyan, mintha egy teljesen más világba próbálna „betörni” az ember és ott az érintett személyekkel kapcsolatot teremteni. Mindenkit egyénileg kell kezelni, a gyerekhez pedig idomulni kell. Az egyént kell középpontba helyezni, lehetőség szerint az ő szemével látni a világot.  Ez mind a mai napig nagyon tetszik. Ettől nehezebb, mint általában a pedagógia, mert nem lehet „sablonokban” gondolkodni, ugyanakkor ettől szép és egyben izgalmas. Kreativitásra ösztönöz.

Jó pár év elteltével gyakran gondolkodtam azon, hogy meddig szeretném csinálni mindezt. Volt egy időszak, amikor úgy éreztem, hogy kicsit elfáradtam benne, jó lenne mást is kipróbálni, de az eddigi munkám nem feladni. És akkor jött a lehetőség, hogy az Utazótanári Intézményegységhez csatlakozva külső intézményekben is lettek óráim. A Nevelési Tanácsadóba szintén voltak foglalkozásaim. Ott is autizmussal élőket láttam el, csak más-más korosztályt. Ez így azért is élvezetes, mert a kicsitől a nagyig láttam, felmenő rendszerben, hogy miből mi lehet. Aki a csoportunkba bekerül 4-5 évesen, azokat a gyerekeket mi végigkísérjük 14-16 éves korukig. Akikért felelősek vagyunk közel 10 évig. Ennek a hozadéka az, hogy amit megalapozunk pici korban, azt később nyomon tudjuk követni, tudunk rá építeni. Ugyanakkor hátránya lehet a túlzott megszokás és ragaszkodás, mind a két fél –gyerek és a pedagógus- részéről. Ilyenkor már egy olyanfajta kapcsolat alakul ki az emberek között, ami nehezen téphető szét.

Közben a kollégáim bizalmát is élvezhettem, mert megválasztottak a Közalkalmazotti Tanács elnökévé, illetve munkaközösség vezető is lettem. Folyamatosan lépkedtem felfelé a ranglétrán, minden akaratom ellenére,  minden természetes jött, nem okozott problémát. Gyakornokként kerültem az intézménybe, most pedig kitanult pedagógusként, vezetőként folytatom a munkát.

Balról jobbra: Viedner Mónika utazótanári intézményegység vezető, Schaffer István intézményvezető, Takács Ildikó intézményvezető-helyettes

Hogyan érkezett a felkérés? Miért döntöttél úgy, hogy elvállalod az intézményvezető-helyettesi feladatokat?

Nagyon meghatározó döntés volt az életemben, amire Schaffer István kért fel. István jelezte számomra, hogy amennyiben nyer az intézményvezetői pályázata, szeretné, ha közvetlen munkatársa, helyettese lennék. Nagyon megörültem ennek a lehetőségnek, hiszen nagyon megtisztelő, hogy rám gondolt. Ugyanakkor jó néhány álmatlan éjszakát is okozott. Amivel Schaffer István és Viedner Mónika érvelt, hogy vállaljam el ezt a feladatkört, az mind arra sarkallt, hogy mondjak igent a felkérésre. Alapvetően szeretem jól megcsinálni a feladatokat. Ha valamibe belekezdek, akkor szeretek a legjobban teljesíteni. Tartottam az újtól, hogy meg tudok-e felelni majd a vezetőm és a saját elvárásaimnak. Úgy döntöttem, megpróbálom. Így kerültem az intézményvezető-helyettesi pozícióba, amit 2021. szeptember 1-je óta látok el.

Egészen eddig úgy fogtam fel, hogy azzal segítek a gyerekeknek a legtöbbet, ha ott vagyok köztük, most viszont a kollégákat támogatva próbálok nekik segíteni. Az eddigi kis csoportból, most lett egy iskolányi gyerek, akikért felelős vagyok. Arra jöttem rá, hogy tetszik ez az új feladatkör, hiszen kihívásokkal teli. Szükségem volt már arra, hogy egy kicsit megújuljak, mást csináljak. Szerencsére nem jutottam el arra a szintre, hogy megszokássá váljon a munka, hiszen ilyenkor sokkal nagyobb a hibalehetőség, ami becsúszhat, illetve kevésbé impulzív, mert fényét veszti. Azt érzem, hogy ebbe az új feladatkörbe kerülve, jöttek a olyan apró pici elismerések, sikerek, amik már nagyon kellettek. Az eddigi munkámban is értem el eredményeket szép számmal, csak lassabban. Azokért a sikerekért viszont a családok nagyon hálásak voltak.

Ez a mostani helyzet egyfajta doppingszer is számomra. István nagyon elismerő, sokszor dicsér, ami visszaigazolás arról, hogy a vezetőm elvárásainak megfelelek. Azt gondolom, hogy ez is egy tanulási folyamat. Világ életemben szerettem tanulni! Még 2021 januárjában elkezdtem a Közoktatási vezető és pedagógus szakvizsga szakirányú továbbképzést a BME Műszaki Pedagógia Tanszékén. Ez is egy szerencsés egybeesés, hiszen amiről tanulok, azt a gyakorlatban is egyből tudom hasznosítani. Így sokkal egyértelműbbé, könnyebbé válik a tanultak megértése. Közben folyamatosan lépkedek előrefelé a magam útján úgy, hogy örömömet lelem ebben a hivatásban.

Egyre gyakrabban kerül szóba manapság a kiégés fogalma… Az imént említett új kihívások, új feladatok, az hogy folyamatosan képzed magad segítenek neked abban, hogy egy kicsit trenírozd magad ezen a téren? Jól gondolom?

Igen, jól látod, habár volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogyha nem változtatunk valamin, akkor ebből baj lehet. Markó Ibolyától, az akkori intézményvezetőtől azt kértem, hogy módosítsunk a munkarendemen. Akkor jöttek be az utazós órák is, hogy kimehettem többségi iskolába. Ez akkor nagyon kellett, hiszen túl sok volt a szellemi és fizikai fáradtság, amit egy-egy nap jelentett, valamint már kevés volt az a sikerélmény, ami húzott volna előre. Az, hogy tanulhatok és újat tapasztalhatok, mindig nagy lendületet ad.

Milyen feladatokkal és kötelezettségekkel jár az új pozíciód? A munkarendedben milyen változásokat jelent ez a korábbiakhoz képest?

A munkarendemben nagyon sok változás történt, illetve többnyire az irodámban dolgozom. Az első héten azonban nagyon sok feladatot kellett hazavinnem. Ez annak is betudható, hogy teljesen új feladatköröket kaptam.

Van olyan terved, amit mindenképpen szeretnél megvalósítani intézményvezető-helyettesként?

Aki ismer, az tudja, hogy számomra nagyon fontosak a jó emberi értékek. Nem szeretem a hazugságot, de a pletykát sem. Az egyenesség, őszinteség, jószívűség híve vagyok. Fontosnak tartom megélni az együtt élményét is. Amikor valamit csinálunk, akkor azt együtt, egy célért tegyük. Ha ez a szekér egy irányba és jó irányba haladna. Már kaptam olyan visszajelzéseket, hogy: „Ezt nem így szokták!”, de belőlem ez jön. Szeretek személyesen megbeszélni mindent a munkatársaimmal, amit csak tudok. Próbálnám behozni azt az emberséges törődést, ami engem jellemez is. Azt érzem, hogy ezt így szeretném. Illetve, ami nagy célom, hogy meg tudjak maradni az, aki vagyok, olyannak amilyen vagyok. Ezt jeleztem odahaza is, hogy amint azt látják, hogy rossz irányba változna a személyiségem, akkor legyenek szívesek és jelezzenek. Van egy mottóm, hogy „Válj olyan emberré, akinek jó a közelébe lenni!” Azt érzem, hogy nem véletlen, amikor István engem kijelölt és a kollégák is támogatták a döntését, amit kaptam bizalom, az őszinte volt. Szeretném, ha ez ugyanúgy megmaradna, mint ahogy azt kaptam. Őszinte, tiszta szívvel igyekszem ezt viszonozni.

Akkor kevésbé volt tudatos részedről a pályaválasztás, elmondásod szerint az élet alakította így. Egy pillanatig sem gondolkodtál el azon, hogy másik szakmában dolgozz?

Kisgyermekként színésznő szerettem volna lenni, de édesanyám mesélte, hogy mindig is a kisgyermekeket vonzottam magam köré. Az, hogy tanár lettem, egy olyan véletlen, amit nem bánok. Ugyanakkor a rajzolást nem igazán tudtam elengedni, noha az életemben történt egy olyan törés, amikor utána 10 évig ceruzát sem fogtam. Egyszer lerajzoltam a dédimamámat és nem sokkal később meghalt. Akkor eldöntöttem, hogy soha többé nem rajzolok embert, igaz azt szerettem a legjobban. 10 évig nem is rajzoltam semmit. Az akkori csoportomban volt egy fiú, aki megkért, hogy nemezeljek neki egy spánielt. Erre azt válaszoltam, hogy ilyet nem tudok, de szívesen festek neki egy párnahuzatot. Akkor készült el életem első olyan festménye, olyan technikával, ami aztán a hobbim lett. A pólófestés.  Ez a tevékenység az, ami mindig kisegít. A művészetnek egy olyanfajta ága, ami hordható művészet. Ezt vállaltam fel, elkezdtem hát pólókat festeni, de csak a családnak, barátoknak. Egyedül az idő szűkössége az, ami befolyásolja ezt a tevékenységet. Általában iskolai tanítási szünetekben jut rá időm. Ez az, ami feltölt, illetve a mozgás, túrázás, illetve a koncertek.Minden olyat szívesen csinálok, ami emberekhez köthető.

A családod hogyan reagált a tényre, hogy elfogadtad a helyettesi pozíciót?

Nagyon támogatóak és pozitívak voltak. A lányaim, a párom nagyon büszkén mondták, hogy maximálisan mellettem állnak, ezt tapasztalom is. Édesapám sajnos már nem él, ő biztosan nagyon büszke lenne, de anyukámról is tudom, hogy ő is nagyon örül az előre lepésemnek, sikereimnek. A testvéreimtől is ezt kapom.

Van olyan személy, akinek követed és elismered a munkásságát?

Alapvetően a benyomások vezetnek. Mozzanatok, gondolatok vannak, amelyek megfognak, magukkal ragadnak. Az elmúlt évtizedekben nagyon sok olyat tanultam, láttam és tapasztaltam, amit mások szellemiségéből át tudtam venni mind emberileg, mind szakmailag. Ilyen például Őszi Tamásné Patrícia (a Budapesten működő Autizmus Alapítvány vezetője), akinek szellemiségéből, vagy Németh Reginától (az Autizmus Alapítvány munkatársa, nála írtam a szakdolgozatomat is) sokat kaptam. Ők olyan példával álltak előttem, ami  csak előre vitt. Schaffer Istvánt nagyon sokra tartom szakmailag is és vezetőiként is. Nagyon jó ember. Viedner Mónikának többek közt a kommunikációját becsülöm nagyra, valamint a kitartását. Örülök, hogy egy ilyen közösségben dolgozhatom.

Legnagyobb példaképem az édesapám, aki mindig mosolygott, akivel mindig jó volt együtt lenni.