Nincs is jobb, mint péntek este bekuckózni és a mesék világában kalandozni a kicsikkel. Következzen: Pakli és Pötty adventi kalandjainak első része.
Pakli és Pötty a Tótfalusi család nappalijának egyik felső sarkában kuksolt. A háló, amit pókmama olyan nagy gonddal szőtt, békésen ringatózott a radiátor felett felfelé szálló meleg levegőben. Mindketten augusztusban keltek ki. A meleg őszben sok légyre lehetett vadászni. Igazi terülj-terülj asztalkám volt a család kedves otthona.
Persze nem mindenki érzett ugyanúgy a pókokkal kapcsolatban. A legnagyobb lány – aki Pakli és Pötty szerencséjére – csak hétvégén járt haza a kollégiumból, olyan sikítást, kiabálást és csapkodást adott elő, ha bármelyiküket megpillantotta, hogy a háló majd leszakadt a sarokból. Ilyenkor iszkoltak az útjából, nehogy valamivel lecsapja őket. A középső gyermek, az ötödikes fiú kamaszos flegmasággal viselkedett a két kis pókkal. A nővérének azt javasolta az anyukájuk, hogyha nem szereti a pókokat, takarítson gyakrabban. Ezt a veszedelmes választ a fiú nem kockáztathatta meg.
Egyedül Luca, a család legkisebb tagja kedvelte az aprócska pókikreket. Amikor a többiek nem figyeltek, hosszú percekig üldögélt, és figyelte, ahogy Pakli és Pötty fel-alá sétálgatnak a háló finom szálain. Ilyenkor a két kis pók mindenféle hajmeresztő mutatványokat próbált ki, hogy elkápráztassák Lucát.
Egy esős péntek délutánon Luca anyukája kabátba burkolózva és kosárral a kezében érkezett haza a bevásárló körútjából. Vizes cipőjét a lábtörlőbe törölgetve kiabált a gyerekei után:
– Hahó, srácok! Megjöttem! Gyertek, nézzétek csak, mit hoztam!
Luca mezítláb szaladt ki a szobájából egy rongyos unikornist szorongatva.
– Mit hoztál, anya? Valami finomságot? – kérdezte izgatottan toporogva. – Juj, csupa víz a kezed! – fintorgott, ahogy anyukája hideg, vizes kezével megcirógatta az arcát.
Luca nővére, Dalma, és bátyja, Bendegúz morcosan kerültek elő.
– Mi az? – morogta a fiú.
– Ugye, nem kell máris valamit segíteni? – érdeklődött kedvetlenül Dalma.
– Kelleni éppen nem kell, de arra gondoltam, elkészíthetnénk együtt az adventi koszorút – felelte anya.
Bendegúz horkantott egyet.
– Ne már! Utálom a technika órát!
– De hát ez nem is az! – próbálkozott anya. – Csak egy kis közös családi móka.
– Bocsi, nekem más fogalmaim vannak a mókáról – tette hozzá Dalma, és indult a szobája felé a lépcsőn.
– Oké. Szóval a tesóid leléptek – fordult Lucához az anyukája. – Van kedved segíteni?
– Igeeeen! – kiabálta lelkesen a kislány. – Teszünk rá unikornist is?
Anya mosolyogva bólogatott. „Hiszen, minden adventi koszorúra kell egy unikornis.”
A nappalit fenyő- és gyertyaillat töltötte be. Apró tobozok, gyöngyök gurultak szét a pulton. Piros szalag tekeredett le az asztal szélén. Luca azt se tudta, mihez kapjon.
Az anyukája bekapcsolta a ragasztópisztolyt és ráparancsolt, hogy hozzá ne nyúljon. A különös illatok és színek nagyon érdekelték Paklit és Pöttyöt. Amilyen óvatosan csak tudtak, egy-egy vékony pókfonálon az asztal fölé ereszkedtek. Luca észrevette őket, és a szája elé szorított mutatóujjával jelezte nekik, nehogy beárulják. Kíváncsian nyúlt a ragasztópisztolyhoz, aminek a végéből nyúlós, meleg ragacs folyt az asztalra. A kislány megpróbálta megfogni…
– Aúúú – kiáltott fel, ahogy a forró ragasztó az ujjához ért. Először hadonászott, végül a szájába vette a megégetett ujjat. Az első hirtelen mozdulatnál meglökte Pakli pókfonalát, így a kis állat leesett az asztalra. Éppen a lassan csordogáló forró ragasztócsík mellé. Pötty levegőt is elfelejtett venni, annyira megijedt. Mi lesz, ha Pakli ottragad? Ha elveszíti az egyik lábát? Óvatosan lejjebb ereszkedett, hogy elérje az asztalon veszteglő testvérét. Luca halkan szipogott, a fájdalma lassan enyhült.
Pakli nem mert mozdulni. Közel volt a forró, veszélyes halomhoz. Egy rossz mozdulat az életébe kerülhetett volna. Pötty felette lógott, de nem tudta, hogyan segítsen. Luca megsajnálta őket. Sebesült ujját még mindig a szájában tartva szaladt a szobájába, majd egy műanyag késsel tért vissza, amit a játéktűzhelyének készletéből szerzett. Óvatosan tolta a forró ragacs és Pakli közé, aztán még óvatosabban húzta el, megmentve ezzel a pókot a nagy veszedelemből. Pötty hálásan pislogott a kislányra, mind a nyolc szemével. Luca szinte hallani vélte megkönnyebbült sóhaját.
– A mi titkunk marad! – suttogta Pakli és Pötty felé. Még pont időben, mert az anyukája éppen ekkor jelent meg a nappali ajtajában összehúzott szemöldökkel. Hol a lányára, hol a forró ragacsba billent műanyag késre pillantott.
Jövő héten folytatjuk…
A kiemelt kép: pixabay.com/Efraimstochter
