Bányai Gábor – Van Isten című találkozójának részletes, a teljesség igényével készült beszámolója.

Bányai Gábor országgyűlési képviselő 2021. február 24-én közösségi oldalán jelentette be, hogy megfertőződött a koronavírussal és kórházban kezelik. Mint később a képviselő családja által kiadott közleményből kiderült, még aznap délután lélegeztetőgépre helyezték, és altatásban tartották. Az állapotával kapcsolatban többször adtak tájékoztatást. A hónapokig elhúzódó kétségbeesés után, a sok elmondott ima, és könyörgés végül meghozta a csodát, és 85 nap mély altatásban töltött napot követően Bányai Gábor májusban kinyitotta szemét a világra. Hogy pontosan mi történt vele, milyen hatások érték mindez idő alatt, milyen hosszú és szenvedéssel teli utat kell bejárjon? Erről mesélt teljes őszinteséggel 2021. november 16-án Kecelen, a Művelődési Ház és Könyvtár termében összegyűlteknek.

Sokan érdeklődtek az esemény iránt
-Hirdetés-

Dr. Suhajda János az est házigazdája és szervezője köszöntötte a megjelenteket, köztük Bányai Elemérnét, az országgyűlési képviselő édesanyját; Bányainé Móricz Krisztinát, Bányai Gábor feleségét. Továbbá Haszilló Ferencet, Kecel polgármesterét; Forray Ákos alpolgármestert; Kecel város vezetőségét; Fekete Szabolcs plébános atyát.

A KÉSZ keceli elnöke felhívta az egybegyűltek figyelmét, hogy a bejáratnál elhelyezett adománygyűjtő dobozba várják ezúton is a felajánlásokat a Covid-árvák javára. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) nyár óta gyűjtéseket szervez Herczegh Anita, köztársasági urunk feleségének kezdeményezésére, melyhez most szeretnénk mi keceliek is hozzásegíteni– tette hozzá.  

Adományozásra is lehetőség volt
2021. június 1-jén Ákos: Hello című számával jelentkezett be, adva életjelet magáról a közösségi médián keresztül az országgyűlési képviselő. Ennek a dalnak a szövege önmagában is mély tartalommal bír, de ebben az esetben plusz jelentésekkel társult, és elmondja mindezt a csodát.

 

Elég mély felütéssel, és dramaturgiával vette kezdetét az este, hiszen az említett zeneszámot hallgatták meg az egybegyűltek közösen. Megható pillanatok voltak, ahogy az országgyűlési képviselő, a felesége, és édesanyja is könnyeivel küszködve hallgatja a dalt.

„… Hello, hello, nem tűntem el,
Csak egy távoli bolygón jártam lehunyt szemekkel.
De kinyílt lassan a szem,
Most is rád ragyog,
Könny reszket benne,
Mert látom, hogy vak vagyok…”

Bányai Gábor és Dr. Suhajda János a pódiumon (b-j)
Ezután elhangoztak az első kérdések Dr. Suhajda Jánostól. Mióta és milyen hatásoknak, kiknek köszönhető a haza iránti szereteted, keresztyén hívő tudatod, és a családi élet tisztelete?

Egy régi katolikus család jánoshalmi részébe születtem- kezdte Bányai Gábor. Édesapám részéről református és római katolikus vallásúak egyaránt voltak, és számtalan nemzetiségű vér csorgadozik bennem. Székely, sváb, magyar, felvidéki, valamint Dunántúli vérvonalam is van.

Mindig láttam, hogy a nagyszüleim imádkoznak, és vasárnaponként rendszerint járnak templomba. Amikor hat éves koromban elsős lettem, láttam, hogy az iskolások közül többen is hetente 1-2 alkalommal átjárnak az iskola szomszédságában található jánoshalmi templomba. Sokkal vidámabbnak, boldogabbnak tűntek nálunk. Ez persze felkeltette a figyelmemet. Egyik barátom egyszer elhívott magukkal, hogy én is menjek el velük. Emlékszem, hogy félve mentem a templom felé. Mikor odaértünk az ajtóba, kijött egy reverendás, piros arcú, kicsit vöröses hajú ember. Nem láttam azelőtt soha ilyen külsejű férfit. Kicsit megilletődtem, úgyhogy arrább léptem, nem mertem a diáktársaimmal tartani. De mindeközben sóvárogtam is utánuk, hiszen láttam, hogy örömmel mennek be, pacsit is adnak ennek az embernek, nem félnek tőle. Egyszer csak rám pillantott a reverendás férfi, ma már tudom, hogy Gubik Mihálynak hívták, aki keceli származású volt. Megkérdezte tőlem, hogy én mit keresek itt. Válaszoltam, hogy a többieket kísértem csak el. Mire ő:

Nem akarsz bejönni?
Hova?– kérdeztem
Hittanra– felelte biztató mosollyal az arcán.

És akkor, ott kezdődött az én kapcsolatom a hittel, Istennel, Jézus Krisztussal. Az atya bekísért, mondhatni bevonzott a templomba. Életem legnagyobb élményeimet köszönhetem ennek a találkozásnak. Misi bácsitól megtanultam az élet nagy igazságait. Elkezdett minket kiképezni Krisztus katonáinak. Később az évek folyamán még több fantasztikus pap tett szolgálatot Jánoshalmán, akik lélek rekreációt tanítottak. Mindig ott volt mögöttünk Belon Gellért püspök úr is, aki később a másik nagy mentorom lett. A Biblia melletti legszebb olvasmányait neki, és Gyökössy Endrének köszönhetem.
Tehát hitre itt neveltek. Felnőtt fejjel lettem bérmálkozó, én magam döntöttem a sorsom felől. Ez nem azt jelenti, hogy én jó ember vagyok. Én most is útkereső vagyok, de már tudom, hogy mi az út, és az hová vezet, mi rajta az élet, és hogyan kell az igazságot követni.

A sok papi hivatást választó férfi embertől rengeteg mindent tanultam a szentíráson keresztül. Hogy sose bíráljam meg egy másik ember hitét. Vagy azt, hogy hogyan kell az embernek önmagát feláldoznia a közösségért. Nekem mindig is egy nagyon fontos ige volt az, amit Lukács evangéliumában olvashatunk, miszerint

„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mt 16,26a).

És van még mellette pár nagyon fontos ige a Bibliában, ami rendezi az életemet. A Boldogmondásokból manifesztálódott bennem az, hogy

„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5,4).

És Ésaiás próféta könyvéből

3Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertya belet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg.” (Ésa 69,1;50,4).

Ez utóbbi felnőtt fejjel hallott, olvasott, és rendszeresen, de most idén újra igehely lett bennem. És mellette sok-sok nagyon szép igevers, ami kísérte az utamat hat éves koromtól mostanáig.

Bányai Gábor országgyűlési képviselő

Van egy hatalmas üvegkép a jánoshalmi katolikus templom oldalhajójában. Amikor hittanos lettem, minden vasárnap nagymamámmal mentünk a templomba. Egyik alkalommal ránéztem erre a képre, amin láttam egy fura szakállas embert, aki gyönyörű palástban térdepel, kezében bársonypárnán egy korona, mellette minden hozzá szükséges kellékek. Ott térdelt egy nő előtt, akinek a kezében egy gyermek volt. Nem tudtam kik, mi van pontosan rajta, de éreztem, hogy ez egy nagyon fontos kép nekünk, magyaroknak. Nagymamámat kérdeztem, hogy mi ez, kik vannak a képen? Elmagyarázta, hogy ez azt ábrázolja, amikor Szent István király halála előtt fölajánlja hazánkat és a magyarokat Szűz Máriának. Kérdeztem tőle, hogy de mi az a korona? „AZ?” Kérdezett vissza meglepődött hanggal. Nem értettem a hangsúlyát. Ugyanis akkoriban tiltott ösvény volt még erről, ilyenekről beszélni. Mire megválaszolta, hogy az a Szent Korona. Akkor kezdődött el bennem egy kíváncsiskodás a nemzeti tudatomat illetően.  

Nagyon nagy boldogsággal és büszkeséggel állok fel a Himnusz alatt, és könnyes szemmel éneklem. Bárhol, bármilyen eseményen vagyok. Fent a Csíksomlyói-nyeregben is, amikor ottani sok 10-100 ezer magyarral együtt énekeljük a nemzeti imánkat, a Székely himnuszt, és a többit, ami ott felszólal. Amikor azt énekeljük, hogy aVándorfecske hazatalál…… patakzik az ember- mesélte az országgyűlési képviselő el-elcsukló hanggal, és a könnyeivel küszködve. Majd néhány másodperc csend után folytatta.

Magyar vagyok, és büszke vagyok erre. De ezért nem nézem le semelyik másik nemzetet. Rájöttem arra, hogy úgy éri meg büszkének lennie az embernek a hovatartozására, hogyha a többit is tiszteli. Nem megyek azzal semmire, ha bárkit is szidok. Pláne úgy, hogy ezen a vidéken, Bács-Kiskun megyében 8 nemzettség is él. Ez nagyon megtanított engem tisztelni másokat, más népeket. Soha senkire sem a vallásáért, sem a származásáért nem haragudtam. Nekem a nemzeti tudatom a gyökereimből fakad.

Tehát a hitemet azt gyermekkoromban kezdtem el tanulni, felnőttként fogadtam el Isten szeretetét és a megváltást. Hiszek a teremtő megváltóban.
Kicsi gyerekkorom óta tudom, hogy magyar vagyok, hisz annak születtem, de felnőtt fejjel tudtam meg a pontos származásomat a családomtól, illetve a családfakutatásnak köszönhetően. Ez engem büszkeséggel tölt el, erőt ad nekem.   
Bányai Gábor országgyűlési képviselő, és Dr. Suhajda János, többek között a KÉSZ keceli elnöke (b-j)
Ahogy a koronavírus járvány súlyosbodott, és a kórházak kezdtek megtelítődni a fertőzöttekkel, mobil járványkórházak építése mellett döntött a kormány. Az ország egyik legjobb ilyen járványkórházát Kiskunhalason építették fel. Van-e ebben neked munkád, szereped?– kérdezte Bányai Gábortól Dr. Suhajda János.

2020 tavaszán, amikor elkezdték a járványkórházak építését, a gyorsaság volt a legfontosabb tényező. Ez a hely volt a legmegfelelőbb több szempontból is az építésre. Én ezért nem lobbiztam. Sokkal hozzáértőbb emberek döntöttek ebben a kérdésben. Természetesen egyeztettek velünk a kormányzatból, de ez olyan súlyos döntés volt, hogy igazából nem a mi hozzájárulásunk kellett. Sokan támadtak is érte, hogy miért hozzuk ide a fertőző betegeket. De ez egy annyira zárt rendszer… Ha belegondolunk, hogy a Kiskunhalasi Kórház fertőző osztályán már évtizedek óta, az egész megyéből látnak el különböző fertőzéssel betegeket. És mégsem kerültek ki innen betegségek, járványok…

A Kiskunhalasi Mobil Járványkórház egy nagyon magas színvonalon felszerelt építmény, ami a legsúlyosabb koronavírussal fertőzött betegeket látja el. Annak az intenzív osztálya……egy nagyon borzalmas hely. Higgyék el nekem, tapasztalatból mondom, hiszen sajnos volt alkalmam „kipróbálni a szolgáltatásait”.
Oda szállítják azokat, akiket máshol már nem tudnak ellátni. Amikor én bent feküdtem, negyvenen voltunk az intenzíven, és közülük ketten éltük túl. Ezért is mondom azt, hogy ez egy nagyon szomorú hely, ugyanakkor reményt ad sokaknak, hiszen rengeteg embert mentettek itt meg a súlyos szövődményektől, vagy a haláltól.
A koronavírus elleni kutatások a világ legfontosabb projektjei most. Dollár százmilliárdokat fektettek be a gyógyításába, megelőzésébe, a kutatásokba. Éppen ezért mondhatjuk, hogy Kiskunhalas az ország egyik egészségügyi tartópillérévé vált ennek a mobil járványkórháznak a megépítésével. Ez az építmény egy nagyon fontos hely az ország egészségügyi ellátó rendszerében, és a legkorszerűbb berendezések vannak ott. Nekem sem volt mindegy, hogy hol, és milyen felszereléssel segítenek, ahogyan másoknak sem az.

Bányai Gábor

Most kérem szépen a türelmüket – hangsúlyozta Bányai Gábor. Amit most el fogok mesélni önöknek, eleven 165 nap történéseiről szól. Ha csak 1 percet beszélnék minden napról, már az is jó hosszú ideig tartana. Éppen ezért próbálom a lényeget elmesélni életem legnagyobb történetéből. A legszemélyesebb ügyeimet tárom most önök elé, bár tudom, hogy ezt sokan szét fogják cincálni, akik hazugnak vagy bolondnak titulálnak ez miatt.
Itt ki kell jelentenem, és kérem értsék meg, hogy semmi okom nincs hazudni a történtekről, vagy ilyen eszméletlen dolgokat kitalálni és hangoztatni. Senkit nem akarok ámítani, senkit nem akarok hamis tanúkkal etetni, és senkit nem akarok megtéríteni. Nincs értelme ekkora világraszóló hazugságot kitalálni, hogy mi történt velem!

És ekkor elkezdődött az a történet, amire kíváncsi volt oly sok ember. Síri csendben, olykor-olykor a könnyekkel küzdve, vagy pityeregve hallgatták végig az országgyűlési képviselő részletes, érzelemdús és őszinte beszámolóját.

Édesanyám is elkapta ezt a rettenetes koronavírust, akit 2021. február 19-én meglátogattam a kórházban, mert nagyon féltettem, és úgy éreztem, hogy el kell tőle búcsúznom. Megjegyzem, őt a kínai, engem pedig a brit vírus fertőzött meg, úgyhogy nem tőle kaptam el (mielőtt ilyen merülne fel bárkiben). Munkámból kifolyólag is többet tudtam a járványról, a lefolyásáról, és sokat is olvastam róla, így nem túl sok jóra számítottam. Hála Istennek, nem voltak jók a megérzéseim, és még a mai napig körünkben üdvözölhetjük az édesanyámat is.
Bent volt több barátom, ismerősöm is, akik kapkodtak a levegő után. Volt, aki nem ismert már meg, szóval torokszorító érzés volt. Többen mondták, hogy bevonzottam a bajt… dehogy vonzottam én be, jött az magától.

Bányai Elemérnét, az országgyűlési képviselő édesanyja is jelen volt

Miután hazamentem pénteken, kezdtem érezni, hogy kapar a torkom. Estére megjelentek a lázfoltjaim a testemen. Már akkor éreztem, hogy ez nem egy influenza vagy más, könnyen kiheverhető betegség. A covid elleni védőoltásra már korábban leadtam a jelentkezésemet, de akkorra még nem kerültem sorra, sajnos.
Szombat reggelre olyan magas lázam lett, hogy nem is tudtam magamról. Megindult a véroxigén csökkenésem. Egyből kihívtuk a mentősöket, akik a teszt eredményével alátámasztották, hogy bizony elkaptam a koronavírust és az dolgozik bennem. Akkor összeomlottam egy kicsit, de csak kicsit. Dr. Szepesvári Szabolcs azt javasolta, hogy addig ne menjek be a kórházba, amíg a szaturációm 90 fölött van, viszont, ha ez alá csökken, akkor azonnal menjek. Kaptam gyógyszert, amit tisztességgel be is vettem, de mint kiderült, nem használt. Kedd reggelre már 85-re bezuhant a szaturációm, ami már fulladás szintű állapot, légszomj. Akkor jött értem a mentő, akik egyből a Kiskunhalasi Mobil Járványkórházba szállítottak.
Az egy nagyon szomorú nap volt. Fél éberen végignézni azt, hogy a feleségem, a családom sírva, zokogva áll az ajtóban, és nem tudják, visszajövök-e még. Éreztem, hogy ez nem lesz egy könnyű menet.

Itt kezdődött a történetem azon része, hogy másnapra (amit csak most tudtam meg nemrég) 50-re leesett a szaturációm. Alig akartam elhinni, hiszen az már az élettel ellentétes, lehetetlen.

A közelmúltban találkoztam azzal a gyógytornásszal, aki a járványkórházban tornáztatott amikor már lélegeztetőgépen voltam. Elmesélte, hogy három nappal ezelőtt, mielőtt átszállítottak a Szegedi Kórházba, azt tanácsolták neki, hogy „Hagyja a Bányai urat. Ne tornáztassa. Ne okozzon neki több fájdalmat. Neki már mindegy, nem segít rajta.”
Akkor tudtam meg amit éreztem, vagy sejtettem Szegeden. Gyakorlatilag lemondtak rólunk. Rólam is, mert olyan állapotban voltam a covid miatt. A biokémiám, a szervezetem háztartása, minden összeborult. Azon a héten a szívem egyszer meg is állt éjszaka, de akkor még magától újraindult. Nagy riadalmat keltettem, gondolom.

Dr. Svébis Mihály a Bács-Kiskun Megyei Oktatókorház főigazgatója egy nap eljött a Kiskunhalasi Mobil Járványkórházba vizitre, illetve mivel nagyon jó barátok vagyunk, rám is kíváncsi volt, meglátogatott. Ő mesélte, hogy szinte alig ismert meg. Azt látta, hogy a barátja egyszerűen elfogyott. Ott feküdt egy majdnem 20 kilóval könnyebb test. Az izmaim rögtön elkezdtek sorvadni, a végére 28 kiló színizmot égetett el a sok-sok gyógyszer a 165 nap első 111 napjában. 68 kilóig fogytam le. Akkor mondták azt, hogy itt vége van. Menthetetlen állapotúvá vált a szervezetem.

Egy utolsó esélyem volt még, a műtüdő. De az csak Szegeden volt legközelebb. Tehát jött értem a mentőautó, hogy átszállítson. De Kiskunhalas és Szeged között még olyan rossz az út, hogy kerülőt kellett tegyenek. Így Jánoshalma felé, Mélykúton keresztül, két és fél órás lassú menetben vittek.

Műtüdő gép 3 db volt Szegeden. Szív és tüdő átültetésnél használják, amikor kikapcsolják a keringésnek a két motorját. Ehhez egyszerre 5 orvos kell, hogy működhessen. Egy szívsebész, egy érsebész, egy kardiológus, egy belgyógyász, és egy aneszteziológus. Ezt vagy az artériás érszakaszba, az aorta környékére, vagy a nyaki vénába kötik be a leszálló ágat, a lágyéknál pedig a felszálló ágat.
Engem is “ráraktak” egy ilyenre, ami gyakorlatilag egy szívműtéttel felér. Öt óra hosszáig tartott a műtét, és közben is megállt a szívem. Ekkor már újra kellett élesszenek, aminek az égési nyomát életem végéig a testemen fogom hordani. A covid erre is képes, hogy az ember szívét megállítsa, nekem kétszer is megtette. Ez a műtét volt az utolsó remény a túlélésemért. Egy ECMO-s tízen-húszon napig bírta eddig.

Nem olyan régen beszélgettem azzal az emberrel, aki tüdőt akart adni nekem, dr. Rényi-Vámos Ferenccel, hiszen nagyon régóta ECMO-n, lélegeztetve voltam, és dializáltak. Az eredmények kétségbeejtésre adtak okot, hullámzott a teljesítményem. A doktor úr azt mondta nekem: „Azt tudja-e Gábor, hogy ott a klinikán, legalább ötször meg kellett volna halnia? Magának nem volt esélye, hogy ezt túlélje. Maga volt a legbetegebb magyar akkoriban a covid miatt.”
Valószínűleg a transzplantációt sem éltem volna túl, ha akkor sor került volna rá. Hiszen a tüdőm szinte 90%-ban megsemmisült, a vesém leállt, megtámadta a teljes keringési rendszeremet, az idegpályáimat a vírus, elsorvadtak az izmaim, teljesen le voltam bénulva, 28-50-60 napja már csak a gépek tartottak életben.
És akkor megkérdeztem dr. Rényi-Vámos Ferencet, hogy „De akkor mi történt? Hogy lehet, hogy most mégis beszélgetünk?” Erre azt válaszolta: „Itt az emberi tudomány már megállt. Az ön esetében nemhogy megállt, már az is csoda volt, hogy túlélte a szegedi beutaztatást. Már akkor nem volt esélye. De magának valamiért megadatott az, hogy olyat élt túl, amit más, nagyon sokan nem.”

Számtalanszor megkapom azoktól, akik nem szimpatizálnak velem, hogy mindez azért történhetett, mert különb ellátásban részesültem, mint mások. Ha így lenne, miért állt volna meg a szívem kétszer? Hogy kaptam volna különbet, amikor nem volt más. Egy szerencsém volt, hogy átvittek a szegedi intenzív klinikára, ahol el tudták végezni a műtüdős beavatkozást. Ha azt nem kapom meg, akkor már biztosan nem élnék.

A szegedi orvosi jelentéseimben az is több oldalon keresztül szerepel, hogy a tudatom nem volt már hozzáférhető. Ekkor eljött az a pillanat, amikor felmerült az orvosokban is, hogy agyhalottá kellene nyilvánítsanak. Nincs több esélyem, és javulást sem látnak. Szegény feleségemet háromszor hívták fel, hogy el kellene búcsúzzanak tőlem. Nem is tudom, hogy bírta mindezt elviselni, végig csinálni.
Senki sem értette, miért történt ez velem. Egészségesen éltem, bio élelmiszereket fogyasztottam, sportoltam, vitaminokat szedtem. Mindenre fel voltam készülve, csak erre nem.

És ott vagyok, fekszem már 80 valahány napja lélegeztetve, kómában. Mindenki arra készült, hogy meghalok, csak a családom nem. Olyan imaláncot indítottak el értem, ami hiszem, hogy megmentett. Április közepétől, amikor már nem voltam fertőző, felváltva jöttek látogatni, mindig volt mellettem valaki. Ott imádkoztak értem. És higgyék el, be kell menni a szerettükhöz a kórházba. Akkor is, amikor már nincs az agykéregben jel, mert az nem jelent még mindent. Az még lehet, hogy semmit nem jelent. Nekem se volt… Bízzanak a legjobbakban. Ha velem történhetett csoda, mással is megtörténhet ugyan úgy.
Nem értem, hogy ez hogy történhetett, de vissza imádkozott az életbe az a több ezer, tízezer ember. Mindenhol amerre járok, azt hallom, hogy mi magáért imádkoztunk. Egyszerűen az történt, hogy nem engedett el a családom, a szeretteim, jóbarátok, ismerősök, ismeretlenek.

Május közepén, 60 valahány nap után úgy döntöttek, hogy transzplantálni kell. Szakorvosok, főigazgatók is arra a véleményre jutottak, hogy a tudomány mai állása szerint, csak tüdőtranszplantációval menthető meg az életem. De akkor mi történt?

A döntés előtt nagyon sokat vizsgáltak, számtalanszor tükrözték a torkomat, és ami ezzel jár. Egyik ilyen alkalommal véletlenül megvágták, megsértették a mandulacsonkomat. Az ECMO miatt rengeteg véralvadásgátlót adtak, így félő volt, hogy elvérzek. 12 egység vért kaptam, tehát ez majdnem egy teljes vércserének felel meg.
Nem tudtak mást tenni az orvosok, le kellett vegyenek az ECMO-ról, mert ha nem így járnak el, és a vérem nem sűrűsödik vissza, nem vonják ki a véralvadás gátlókat, akkor elvérzek. Lekapcsolták, kivették, és nem tudni hogy lehetséges, de a tüdőm nem eresztett. Kiderült, hogy míg előtte a vizsgálatok épp az ellenkezőjét mutatták, most van egy tüdőm, ami nem légáteresztő már és működik.

Egyetlen egy emlékképem van a kóma idejéből, amikor a gyermekeim beszélgettek a tavasszal érkező hatalmas fagykárról, amit a gazdák szenvedtek el. A következő, amikor elkezdtek felébreszteni. Lassan megvonták a különböző gyógyszereket.
Mindenhol csövek lógtak ki belőlem. Nagyon tud fájni a rengeteg seb, az izomhiánya. Negyedikre sikerült felébreszteniük, visszahozniuk az orvosoknak. Amikor a feleségem először megkért, hogy szorítsam meg a kezét… na azt egy érzéki simogatásnak sem lehetne nevezni, amennyi erő volt bennem. De számára, és számomra is az a mennyországot jelentette.

Bányainé Móricz Krisztina, Bányai Gábor felesége is felszólalt

Ez egy szörnyű állapot volt. Beszélni még nem tudtam, mert bent volt a tubus, bénán feküdtem, izmaim nem voltak, iszonyatos fájdalmaim viszont igen, az éjszaka és a nappal összekeveredett. Nem tudtam éjszaka aludni, nappal folyamatosan beájultam, jöttek az orvosok, állandóan vizsgáltak, szúrkodtak. Tele voltam testi és lelki sérelmekkel, nem tudtam, hogy mit keresek itt. Mély depresszióba estem.
Mondták nekem, hogy betegen kórházban vagyok, de nem akartam nekik hinni. Amikor pedig megtudtam, hogy már május hónapban járunk, teljesen lesokkolódtam. Napról-napra rakódott le bennem a fájdalom, bénultság, némaság.

Rossz érzés volt, amikor jöttek hozzám a szeretteim örömmel, hálával, vidámsággal, és én legbelül úgy éreztem, hogy a helyzetem kilátástalan. Úgy éreztem, hogy vége. Rádöbbentem, hogy én nem tudok tovább így élni. Elkeseredtem azon, hogy nem tudok felkelni, nem tudok majd lépni, beszélni. Elkezdtem a Jóistenhez imádkozni, könyörögni, hogy hagyjuk abba, fejezzük be. Én ezt nem bírom tovább csinálni. Láttam, hogy „Belőled nem lesz már Gábor ember. Nagyon jó, hogy még láthattam utoljára a családomat, de nem szeretnék így tovább élni”– gondoltam többször is magamban.

Mindezt annak ellenére, hogy tudtam, otthon vár öt fantasztikus gyermek, egy csodálatos feleség, az édesanyám, a húgom, a családom, a szeretteim. Ez azért volt még kiábrándítóbb, mert tudtam azt, hogy én szerettem élni azelőtt. De akkor, mindezek ellenére sem akartam. Olyan állapotba kerültem, hogy én azt mondtam „Menni akarok!”. Életemben annyit nem sírtam, mint akkor. Azóta könnyebben csordulnak ki a könnyeim.

Egy ilyen magányos, mély depressziós állapotomban egyszer csak azt vettem észre, hogy egy nagyon szép zöld helyen vagyok, ahol kellemes lenni. Nem voltak bennem csövek, éreztem, hogy van erő a kezemben, lábamban, hogy egy földöntúli boldogság kerített hatalmába. Ott állok, egyedül, nyugalomban, és egyszer csak szól hozzám egy gyönyörű hang: „Gábor”. Tudtam, hogy Ő az. Egy ajtónál vagyunk, ahol mutat befelé, és azt mondja:

„Itt vannak a szeretteid. Elő van készítve a helyed. A Te helyed. Várnak rád. Te már annyit szenvedtél ezzel a betegséggel, hogy van egy ajánlatom a számodra. ” Szó szerit így mondta. „Eldöntheted, hogy a kérésednek megfelelően jössz velem, vagy maradsz. De hidd el, bárhogyan döntesz, jó döntés lesz. Rád van bízva.”

Fizikailag szinte éreztem, mintha a kezemben egy villanykapcsoló lenne, és azzal tudok választani. Biztos voltam abban, éreztette velem, hogyha azt választom, hogy vele tartok, akkor ott vége, már nincs visszaút. Jön az egyenes vonal, a gép zúg, és vége. De azt is jelezte, ha maradok, nagyon nehéz út lesz. Nem lesz könnyű a visszatérés.

Ez volt életem első prófétikus élménye a saját sorsomat tekintve. De nem csak ez volt a lényege a találkozásunknak. Nagyon sok igazságról elmélkedtünk, sok mindent megbeszéltünk. Az arcát nem láttam, a testét sem. Nem láttam óriásnak vagy kicsinek, nem láttam égő csipkebokor formában. De hozzám beszélt és tudtam, hogy a lelkünk beszél egymással. Tudtam, hogy Ő az ott, hiszen nem lehetett más.
Szerencsére nem mindenki éli ezt a találkozást meg. Kár is lenne, pláne ilyen szenvedés árán. Nekem azért adatott meg ez a találkozás vele, hogy elmondhassam önöknek, amit jelzett nekem.

Ő nem ment nyugdíjba! Ő él! És elevenebb mint valaha!

Néztem valamikor egy nagyon jó filmet, amit ajánlok mindenki figyelmébe. Az a címe, hogy Interjú Istennel. Elhangzik benne egy fontos gondolat, ami engem nagyon megrázott, de eddig a találkozásik nem értettem meg igazán. Az újságíró felhánytorgatta Istennek a sok bajt, szenvedést a világban, a háborúkat, pusztításokat, fájdalmat, betegségeket. Mire Isten azt mondta neki: „Vedd tudomásul, hogy a jó emberekkel is történnek tragikus, borzalmas dolgok.”

Nekem is azt mondta, hogy Ő nem akarja, hogy mi betegek legyünk, vagy a sok bajt és szenvedést. Nem Ő hozta rám a covidot. Lehet hagyta, hogy belesüllyedjek, hogy aztán csodálatos események folytán visszahozzon. Ott volt végig mellettem. Elmondta, hogy amikor megszúrták a mandulacsonkom, az azért történt, hogy ne tudjanak transzplantálni, mert abba belehaltam volna. Amikor megállt a szívem, az azért volt, hogy eljussak az ECMO-hoz. A második is azért volt, hogy siessenek. Tehát minden velem történtnek megvolt az oka. Nekem Isten elmondta:

„Gábor vedd tudomásul, hogy én nem a haragvó Isten vagyok. Én nem akarlak titeket elpusztítani. Én nem akarlak titeket a pokolban látni.”

Hiszen nem azért küldte el a fiát, nem igaz? Hanem azért, hogy megmentsen minket.
Elmondta, hogy Ő csak egy kérdést fog feltenni mindenkinek, amikor eljön a találkozás pillanata. Mégpedig azt, hogy „Kinek tartasz te engem?”. Ezt megkérdezte az apostoloktól is fönn a hegyen. Pétertől is. A válasz négy szó! Csak négy szó, ezt vésse be mindenki magába:

ÉN URAM, ÉN ISTENEM!

Végül megegyeztünk egy döntetlenben, mert Isten is azt mondta, hogy inkább maradjak még, hiszen van dolgom itt e földön. Lehet éppen az, hogy mindezt elmeséljem most önöknek, és elmondhassam, hogy Ő ÉL, ITT VAN, LÉTEZIK!

Amikor ebből az állapotból visszakerültem az életbe, megváltozott bennem minden. Élni akartam, vissza akartam térni. Életerőt kaptam, kezdtek javulni a paramétereim is. Napról napra javult minden értékem.

Amit én odaát, majdnem meghalva átéltem… a halál gyönyörű szép. Egy gyönyörű hely. Attól ne féljenek. Az lesz a legeslegszebb dolog az életükben. Az összes szerelem, szeretet amit éreztek a szívükben, semmi ahhoz képest, amit majd ott átélnek.

Higgyék el, hogy nincs értelmetlen imádság. Amikor csak egy napsugár bevillan az életükbe, elcsendesednek egy percre, és csak annyit mondanak szívből, hogy „Én Uram, Én Istenem!”, vagy „Drága Atyám segíts meg!”. Már száll is hozzá, és meg fogja hallani. Nem kell mesterkélten, vagy kényszerűen imádkozni. Ennyi is elég. Föl fogja melegíteni az önök szívét is. A hittel bármit el tudunk érni, ami minket szolgál, bennünket tesz erősebbé. Imádkozzanak, higgyenek, a bajban hozzanak létre imacsoportokat, mert érdemes. Vissza lehet hozni az életet a saját szívükbe, és másokéba is.

Miután kikerültem a kórházból, új tüdővel, ismét életveszélyes állapotba kerültem. Sikeres rehabilitációm volt, de valószínűleg rosszul vontak meg egy gyógyszert, aminek az lett a következménye, hogy ödémát kaptam, ami ráment a tüdőmre, a szívem kitágult… 85-ös szaturációval, életveszélyes állapotban vitt a rohammentő Szegedre. Egy héten keresztül 12l oxigént kaptam percenként. Az nagyon sok. Ahogy kivették az orrkanült, egyből visszaesett 85-re a szaturációm. Csak palackkal mehettem sétálni is. Ez július 30-tól augusztus első feléig tartott.  
Ekkor egy Ferenc nevű ápoló megtudta a történetemet, hogy milyen találkozásban volt részem. Érdeklődött, kérdezte, hogy milyen volt, hogy volt, mikről elmélkedtünk Istennel. Ahogy meséltem, és beszélgettünk, nem vettük észre, hogy kijött az orrkanülöm. Mire észrevettük, eltelt vagy 42 perc, és a szaturációm 95-97-et mutatott. Tudták, hogy amikor imádkozik egy hívő ember, a véroxigén szintje megváltozik, felemelkedik? Ezt orvosok vizsgálták, és tudományos alapon bizonyított. Olyan mértékűvé válik, mintha az ember egy tiszta levegőjű hegyen lenne.

Ha csak azért volt ez a szenvedésem 165 napig, és azért kellett haldokolnom, hogy találkozhassak Istennel, és elmondhassam most mindezt önöknek, akkor már megérte.

Valamiért engem jelöltek ki arra, hogy elmondjam, van értelme az önök életének! Van értelme a küzdelmeiknek! Ha időnként úgy gondoljuk, hogy nem hallgat meg a teremtő bennünket, nincs velünk, akkor se forduljunk el tőle. Hiszen VAN ISTEN! Itt van velünk, köztünk, nem hagyott el minket.

Érdemes arra törekedve élni, hogy az élet tényleg szebb legyen. Az életnek az értelme nem a pénz, a munka, hanem hogy életünk végén eljussunk a teremtőhöz, a megváltó Istenhez. A legfantasztikusabb élet lehet az önöké, ha megtalálják a teremtőt, a megváltót. Az élet szép!

A velem történtek után az életet másképp látom sok mindenben. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy átélhettem a vele való találkozást, hogy visszakaptam az életerőmet, és felépülhettem egy ilyen reménytelen helyzetből. És az egy dolog, hogy én túléltem, de azért a mai napig mérhetetlenül hálás vagyok, hogy a családom is túlélte, és volt erejük ezt végig csinálni.

Csak annyit tudok mondani zárásként, hogy szeressék és vigyázzanak egymásra. A Jóistent is keressék, és higgyenek benne, szeressék.

Az eseményen résztvevők közül többen is megköszönték az országgyűlési képviselő úrnak, hogy ilyen személyes dolgokba, ennyire mélyrehatóan és őszintén beavatta őket. Ezzel erőt adva sok embernek.

Végül egy közös imádsággal zárult az este, amit Fekete Szabolcs plébános atya vezetett.

Az eseményről készült felvételt a Kecel Városi TV november 26-án pénteken 18.00 órakor, és november 28-án vasárnap 10.00 és 18.20 órakor tűzi ismét adásra.

  Fotógaléria:

  Fotók megtekintése (135 db kép)