Ismét a Zápor-körön. Idei januárunkban nem szokatlan, ragyogó napsütésben. A ropogó hó leolvadt a rozsdaszín rekortánról, a befagyott tavon szabálytalan rendszerben szabályos körök. Az olvadással rajzolt minták, mint megannyi szertegurult, hatalmas szappanbuborék. A sárgára sápadt nádfoltok közül kék villanás, a jégmadár céltudatos röpte. Egy apa és egy fiú. A tó egyik sarkából vidám nevetés hallatszik. A meredek parton apa és fia egyensúlyoz. A kisfiú vakmerőbb, az édesapja erősen tartja. Ellenőrzik a jégtakaró vastagságát.
A következő körben a töltésen túlról jön a nevetés. A bakancs alatt recsegő jég jellegzetes hangjával keveredve. Nemsokára a több méter hosszú jeges tócsa tükörsima felületén csúszkálnak. A fiú tekintetében az önértékelés fénye fészkelődik magabiztosan. „Apa számára fontos vagyok. Annyira megbecsül, hogy időt ajándékoz nekem. Időt, amit fordíthatna munkára, magára, anyára. De apa itt van velem. És csúszkál. Az agyagos göröngyök közé szorult, hétköznapi tócsán.”
A férfi oldal karcossága – ha bölcs – a fiú- és lánygyermekek életében olyan képességeket mozgósíthat, amit női oldalról nem lehet megadni.
Amikor apa a Wartburgon vezetni tanított a cebei és zahorai homokon, és jött szembe autó, ő nem félt. Elhitte, így szép lassan én is, hogy ki tudom kerülni. Pedig a cebei szőlők közötti utak nem éppen sztráda szélességűek. Egyszer annyira felbosszantottam a „totojázásommal”, hogy a bal lábát átemelte a sebváltón, és onnan taposott a gázra. Meg a gázpedálon lévő lábamra. Sosem felejtem el. Ha apa elhiszi, hogy képesek vagyunk valamire, gyerekként is könnyebb elhinni.
A negyedik köröm után megálltam apa és fia mellett. Megkérdeztem tőlük: lennének-e az e heti Mindennapi történeteink rovat főszereplője. A fiatalember büszke mosollyal kiabált, hogy: igeeeen. S már ölelték is át egymást a búcsúzó nap fényében.
Minden fiú megérdemli, hogy átéljen ilyen bensőséges pillanatokat, mint egy vidám csúszkálás a futópálya mellett.
Mert az sohasem „csak” egy vidám csúszkálás a futópálya mellett.
