Kedves barátokkal beszélgetve hangzott el a héten az alábbi mondat: „mert a lovak is gyorsabban húznak hazafelé”. A harminc évvel ezelőtti múltamba repített vissza. Addig a néhány estéig, amit a nagypapám és a nagynéném mellett ülve a lovaskocsin töltöttem.
A lovaskocsin ülve, a horolás, a kaccsolás vagy a kötözés után ettük a félkaréj fehérkenyeret, a világ legfinomabb füstölt kolbászával. Papa néha megengedte, hogy mi is kaszáljunk. A régiek ebben tudtak bölcsek lenni. Csak egyszer mondta el, hogy „ott legyen a szemed, mer’ elvágod a lábod, és amit anyádtól kapunk, azt nem tesszük zsebre”, aztán a kezembe adta a kaszát.
Ők bölcsebben engedtek bennünket a felnőttkor küszöbére. Vajon csak nem értek rá félteni minket, vagy tudatosan tették? Nem tudom. De a dolog működött. A tapasztalataink formáltak bennünket.
Kaszálás után csak hallgattuk a hazafelé baktató Baba patáinak álmosító ritmusát. A lovaskocsin ülve az alkonyat észrevétlen surrant a lópokróc karcos szálai közé. És egyszer csak este lett. A mama azt kérdezte a papától: „A Jóisten áldjon meg, apu, hova tetted az eszed? Ilyenkor kell hazajönni ezekkel a kislányokkal?” Papa nem szólt. Cinkosan nézett ránk, és legyintett. Szigorúan úgy, hogy mama ne lássa.
Mi, lányok, mosolyogva bólogattunk. Este az ágyban, internet nélkül peregtek a szemünk előtt a lovaskocsin felejtett gyermekkorunk órái.
Ahogy homokba fúrt lábbal ültünk a sárga földön, és „príma homokot” készítettünk. A „príma homok” egyébiránt – aki nem tudná –, a nedves és száraz homok tökéletes elegyét jelenti. Ahogy kifulladásig rohantunk a tőkék között, és nevetve estünk térdre. Ahogy a folyandárt, becsületes nevén „pupencát” tépkedtük a szőlőről. Ahogy a pince tiszta hűvöse az arcunkra telepedett. Ahogy próbáltuk átölelni a gigantikus oportótőkéket, de folyton-folyvást széthullottak. Nem értettük, hogy sikerül apunak és anyunak elsőre megkötni. Ahogy apu először mutatta meg, hogyan vezessem az MTZ-t. Lassan, miközben ők két oldalról dobálták fel a platóra az összekötött venyigekévéket.
Pár év múlva, a munka hevétől nyárnak tűnő tavaszban, könyékig feltűrt pulóverben, én is dobáltam a kévéket. Mint menő harci sérülést, nézegettem másnap a vesszők alkaromra rajzolt sebes mintázatát. Ezek a pillanatok a felnőtt világba avattak bennünket.
A lovaskocsin ülve, a jókora puttonyt cipelve, a régi présekből folyó mustot nézve GYERMEKKORUNK volt. Igazi. Nagybetűs gyerekkor. Nem tökéletes. De emlékezni rá erőforrás. Márpedig arra nagy szükségünk van.
A kiemelt kép: varkeszonapjai.hu
