Az ember először a horoló használatát tanulja meg. Utána a kaccsolást. Ha az apukája meggyőzhető, akkor a puttyonyozást. De a metszés?! Az művészet. Ott az ember élet és halál ura. A Teremtés könyvében kapott küldetés beteljesítője.
Hosszú évek óta messze kerültem a paraszti munkától. Pedig benne nőttem fel. Sokat írtam róla. Ma, amikor a szüleimmel metszettem, tudtam, újra erről fogok írni.
A meglett korú autó ülésének dörmögő hangja ismerős, ahogy befészkelődöm az anyósülésbe. Lábam mellett a táska, benne a plusz réteg ruhák és az ételem. Beszélgetünk. Az idő kereke visszafelé forog, de a mutatók kurta döccenését a percek között, felnőttként hallgatom. Otthon vagyok önmagamban.
Ahogy kiszolgált futócipőm a sárgásszürke homokba süllyed, megborzongok. A roskadó pince mögött kislánykori önmagam látom, ahogy a vályogfal repedésein menetelő bodobácsok oszlopát lesem.
Meghallgatom a tanácsokat, a kékfrankos metszésének titkait. És nekilátunk. Mindig vannak kérdéseim. Egy-egy tőke vesszői száraznak tűnő, drótra tekeredett kuszaságában az őszi szüret reménye bujkál. Ezért fontos minden mozdulat. Mégis tévedek. Ránézek a szárra és látom, hogy azt a vesszőt kellett volna meghagynom, ami a homokon hever. Igyekszem más megoldást keresni, tisztelni a tőkében az idős, büszke asszonyt, aki annyi éven át táplálja kebléből a gyermekeit számunkra. A földön gyarapodnak a halmok. A téli álmot alvó vesszők megkönnyebbült lélegzete szinte hallik.
A metszés művészetéhez alázat, de határozott döntés kell. És tisztelet. A föld és az élet tisztelete.
Hideg van. Metsző szél fúj. Csendben hallgatjuk. Aztán beszélgetünk. Nevetünk a régi emlékeken. Tűnődünk a vadlibák röptén. Mivégre rajzolják éppen februárban az égre a V betűt? Mosolygunk a széncinegék és verebek izgatott szökkenésén.
