Most csak létezem. Nem reagálok, nem reflektálok. Engedem, hogy ne legyen véleményem. Ez tesz boldoggá. A minap az egyik kislány a fejlesztésen összehúzott szemöldökkel nézett rám. Egyszer csak megszólalt:
– Anikó néni, neked ősz a hajad!
Nem most kezdték pályafutásukat a szürke szálak az eredendően barna hajamban. Kedves ismerősökként tekintek rájuk. Bennük rejtőznek az évtizedek, amiket ajándékul kaptam. Örülök, hát, nekik. Mert most csak létezem.
Keresem magamban azt a belső viszonyítási pontot, ami a megbízható egyensúlyt adja. A világ és közöttem. A héten egy kedves baráttól ezt a mondatot hallottam: „A múlt az enyém, a jövő is az enyém. És közöttük én vagyok a létra.” Micsoda mélységes szavak!
Szándékosan nem olvasok híreket. Ezzel alulinformált vagyok és nem éppen naprakész. Úgy értem, ami a híreket illeti. De tudom, hogy van a fiam, a húgom. Tudom, hogy minden egyes fokhagyma kikelt, a lila karalábé huncutul kukucskál. A sárgarépa sem marad szégyenben. Egyelni kell majd.
Tudom, hogy a szomszéd Pista bácsi által beszemezett őszibarackfán csak egy szem fogta meg, s hogy azok a koktélparadicsom palánták, amik túl hamar nyurgultak meg, a minipányvák segítségével túlélték. Tudom, melyik az én szakaszom az UB-n. Tudom, hogy a vihart utálom, de az esőre óriási szükség volt.
Tudom, milyen kemény munka szétfűrészelni egy régi kerítéskaput. Kihúzni a szöget a kiszuperált futócipőmből, és hálát adni, hogy nem jutott el a talpamig. Összerakni a kapuból lett farakást a télre gondolva. Előre nézni, miközben a fűrész foga táncot jár az évtizedes deszkákon.
A hírzárlatban hallom a gondolataimat. A belső csatáimat. A csendes pattanást, ahogy a negyedik X-n túl szakadnak el a „megfelelni akarok” béklyóinak szálai. Nagy munka. Akkor megy, ha csak létezem. Így tudok figyelni. Látni, hogy az élet háromdimenziós. S miközben a telefonom kéken vibráló felszínét simogatom, szó szerint a kezem között folyik el. Túl fontos ehhez. Leginkább erre gondolok.
A kiemelt kép: Szőcei mocsárréten nagypénteken
