A két ünnep között fonnyadó hétköznapokban eltöprengünk. Olyan volt az ünnep, amit vártunk? Az októbertől decemberig hype-olt karácsony csillogó, mézeskalács illatú, csomagolópapírt okádó kukává válik, ha nem értjük a lényeget. December 27-én reggel fáradtan, karikás szemekkel ébredünk, és megpróbáljuk lemosni az ünnepi szappanbuborék kipukkanásakor arcunkra fröccsent, mulandó békességet.
Ilyen az egész, ha karácsonykor (is) a társadalom, az egyházak vagy a magunk által kreált elvárásokat tartjuk szem előtt. Amikor az első szentestére gondolok, nem a csillag, nem a pásztorok vagy a fura, „háromkirályok” által felajánlott ajándékokra gondolok. Hanem a csendre, ami a pásztorok és a bölcsek távozása után ráborult a friss anyukára és apukára.
Mária és József egymásra néznek, és rájuk nehezedik a jövő, amiben még nincsenek ott a Hegyi Beszéd liliomai, vagy a tetőről leeresztett pár perce még béna ember hálatelt szavai, a rémületes kereszt, és az elhengerített kő.
Csak egy kisbaba és a születő család. A pelenkából és/vagy szamarak alól szivárgó bűz, amit megérezve, indokoltnak tűnik a tömjén. Mária megeteti a kisfiát, miközben – ahogy Kovács András Péter mondja – József az istálló mögött fel-alá járkálva keresi a helyét a rendszerben. A csillagok hunyorognak az égen, a Hold sarlója éles, néhány szószátyár tücsök ciripel. A szenteste legfontosabb emberpárja azon töpreng, hogyan tovább.
Amikor minden vendég elment, minden ajándékot kibontottunk, és csak magunk vagyunk, marad-e valami a lelkünkben? A karácsonyt – valljuk be – túltoljuk. A tökéletes fotók, a tökéletes háttér előtt, a tökéletes ajándék, a tökéletes bejgli. Miért várjuk ezt el magunktól?
Mernénk mondjuk bundás kenyeret enni szenteste, nem foglalkozva azzal, hogy mások halászlével vagy töltött káposztával célozzák meg a kajakómát? Gyerekkorom legszebb karácsonyi emléke egy szenteste. Anyuval elmentem a délutáni istentiszteletre. A fát előtte feldíszítettük, de nem találtam magamban a karácsonyi hangulatot. Egészen addig, míg haza nem értünk. Az apukám zsíros kenyereket készített, és őrölt paprikával betűket szórt rá: boldog karácsonyt. Csak a karácsonyfa izzói világítottak, amíg az ecetes hagymát ropogtattuk hozzá.
A két ünnep között csendesen csordogáló napok az életet hordozzák. Azok mutatják meg igazán, van-e hitünk a hogyan tovább kérdésre válaszolni.
A kép forrása: pixabay.com/652234
