Amikor pénteken végetért a munkaidőm, kinéztem a fejlesztő terem ablakán. Valami furcsa, eső és hó keverékének tűnő trutyi hullott az égből. A morgolódás melegágya. Az ólmos szürkeségben lehajtott fejjel baktattak a gyerekek. Javukra legyen mondva, néhány „jó hétvégét” azért kipréselődött a vacogó tejfogak közül.
A fejembe nyomtam a sapkát, felhúztam a kesztyűt, és hasztalan törölgettem a bicikli üléséről a vízfoltokat. Kezdtem megérteni azokat a nyugdíjas hölgyeket, akik nejlontáskát húznak az ülésre. Inkább indokoltnak, mint mamókásnak tűnt ez a korábban megmosolyogtató szokásuk.
A jeges szél karakteresebbre formálta az arcélemet. A nadrágom szára egyre sárosabb lett. A magamban morgolódás ezen fázisában értettem meg a papákat, akik csipesszel rögzítik a nadrágszárat. Lehet, hogy a hirtelen felbukkanó empátia az idősebb nemzedék felé, azt jelzi, hogy öregszem?
Szó, mi szó, fáztam. Átázott kesztyűs kezemmel igazgattam vissza a sapkámat a fülemre. Hogy a csudába bírtam ki általános iskolás koromban a telet? Pedig az utca végén, amikor anyu már nem látott, olyan lendülettel vettem le a fejemről a piros pilótasapkát, hogy azt Maverick is megirigyelte volna.
A szemüvegemen nem láttam át a zuhogó trutyiban, de emlékezetből hazatalálok. S mint a lovak, hazafelé gyorsabban is húzok.
Morgolódás tárgya volt továbbá az is, hogy ennek az esőnek egy része, miért nem nyáron hullott le. Amikor a paradicsom, meg az uborka levele sárgászölden pihegett negyven fokban.
Őrület, hogy mit össze tudok mérgelődni magamban! Amikor beléptem az otthonunkba, rápakoltam a meleg radiátorra a sapkám, kesztyűm, kabátom. Átöltöztem. Kitöltöttem egy pohár kólát és sütöttem egy teljes kiőrlésű palacsintát. Ahogy beleharaptam a mennyei, fahéjas palacsintába, egyszeriben minden szép lett.
Eszembe jutott a gyerekkorom. Megértettem, így a negyedik ikszen túl, a szüleim ezerszer elhangzó mondatát. „Kislányom, Afrikában éheznek a gyerekek, neked meg nem felel meg a paprikás krumpli?”
A kiemelt kép: pixabay.com/10634669
