Az olvasók biztosan ismerik a közösségi fórumokon keringő címbéli listát. Nem volt fenékig tejfel. Mégis megtelik melegséggel a szívem, ha emlékezem. 1980 előtt születtem. Jártam még délután iskolába. Volt pilótasapkám és csősálam. Ettem télifagyit meg Turbó-rágót. Szerelmes voltam az Ausztrál expressz főszereplő férfijába, meg Gilbert Blythe-ba. Péntekenként a Dallas után megnézhettem a Panorámát. Olvastam Dörmögő Dömötört. A nagyszüleimnél a Kincses Kalendáriumnál nagyobb becsben csak a Biblia volt.
Szaladgáltam mezítláb a szőlőben, dobáltam a venyigét a traktorra tavasszal. Büszkén vezettem az MTZ-t, mintha Land Roverben ülnék. Boldogan húztam a régi présen a méretes vasrudat, és gyönyörködtem a csordogáló, bordóslila szőlőlében. Ihattam a mustból, amitől összeragadt a szám. A szőlő végében lévő erdőben bóklásztam és az őzeket lestem. A szőlőt taposva, a pótkocsin állva, úgy éreztem, a Csomolungmán állok.
Ha azt mondtam a szüleimnek, hogy nincs kedvem segíteni, az apukám azt felelte: semmi baj, segíts, kedv nélkül! Ha unatkoztam, azt kérdezték: biztos, hogy nem találsz semmi munkát? Megtanították, hogy a szórakozás a munka után jön. Ha eljön egyáltalán. Ám. Ha eljön, akkor annyira jó, hogy semmilyen pótszert nem igényel. A fősulis naptáram hátulján volt egy mobiltelefon képe felirattal: rövid szöveges üzenet küldésére is alkalmas.
Pedagóguspályám elején, ha egy osztályba bevittem a Sivatagi show című klasszikust, tátott szájjal nézték a gyerekek. Ami mindig együttérző sóhajt váltott ki belőlük, az a szővőmadarak fészkének leégése. Így volt. Mindig.
A héten sok év után újra elővettem. Az egyik alsós osztályban, helyettesítés alatt néztük. Amikor a fészek fellobbant, és a halálra rémült két kismadár továbbra is a cseppnyi üregben reszketett, az egyik kisfiú nevetve kiabálta be: „Na, boldog születésnapot, kisfiam!”
Megöregedtem. Nem találtam a humoromat ebben a helyzetben. Csak ültem az évtizedek óta ugyanolyan kényelmetlen székben és arra gondoltam: mikor lett természetes/vicces látvány mások fájdalma, rémülete. Mikor tűnt el az empátia a világból. Tudom. Egyetlen mondat. Egyetlen gyermeki hang. De nincs-e önmagán túlmutató jelentősége, amin el kellene gondolkodnia a felnőtteknek?
Megállítottam a videót. Néhány másodpercnyi csendben ültünk. Vettem a levegőt, hogy megbeszéljük, amikor a padtársa megszólalt: Ez nem vicces! Lehet, hogy évekig építették.
Nem kellett mást mondanom. A lényeget mindenki hallotta.
Vannak szavak, amik felett nem biztos, hogy el kell siklanunk. Amiket rendbe kell tennünk, különben önálló életre kelnek, és a lejtőn nem lesz megállás. Hiába születtünk 1980 előtt.
A kiemelt kép forrása: pixabay.com/DariuszSankowski
