A kertünkbe érkezett a tavasz. Pedig hajnalban még fagyott. Az egyre zöldebb fűszálakon fehéren dermedt a harmat. Összeszorult a szívem, hogy korán érkezett. Aggódtam a legbátrabb őszibarackvirágokért. A földben csírázásra váró magokért. A nyárért, a holnapért. A kezemben az ásó rég nem látott ismerős. Ahogy fordulnak a rögök, a föld fellélegez. A friss talajnak súlyos illata van. És évezredes emlékezete.
Három szomszéd is megáll a rozsdás drótkerítés mellett. Mindenki mosolyog. Egyikük azt kérdezi, meg akarok-e állni még ma. A másik szeretettel átnyújtja a borsómagokat egy uborkamagos papírban. És négy csírázó hagymát, hogy jövőre is legyen mag. A harmadik szomszéd hangja érdes. A parasztember becsületéről, életigenléséről beszél olyan mély bölcsességgel, hogy tudom, örökre emlékezni fogok rá. Úgy fogalmaz: „a paraszt emberé az élet. Azé, aki szereti és műveli a földet, és közben az Isten szavát sem veti meg”.
Abban a pillanatban értem és érzem – kamaszkorom legkedvesebb vöröshajú nőszemélyének – Anne Shirleynek szavait: „ha imádkozni akarnék, kimennék a tágas mezőre és csak érezném az imát”. Állok az ásóval a kezemben. Piszkosan, lestrapált futócipőmben. Az élet istentisztelet a templom falai nélkül.
Eszembe jut drága barátnőmtől kapott idézetem, mely azonnal a TOP3 közé emelkedett. „Hidd meg nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll, s nem nehéz a kasza!” Benedek Elek szavai a fiához, Marcihoz. Kevés szebbet tudok elképzelni. A könyvekre gondolok, amik a szívemből szakadtak ki. A kaszára, az igazira. A régire. Amit anyai nagyapám tanított meg használni. A csillogósra koptatott nyélre, a kaszakő hangjára, ahogy a vason siklik, majd vidám koccanással pottyan a tülökből készült tartóba.
Rámsötétedett. Egy sokbeszédű feketerigó volt a társam a végsőkig. Talán gilisztát talált, mert leszállt tőlem pár lépésre. S egy pillanat múlva a kerítés tetején billegett. A dalát fújta. Amikor az utolsó göröngyöt is elegyengettem a gereblyével és végignéztem a félhomályban sötétlő kerten, a feketerigó röptét már denevérek csenték. Így érkezett meg a kertünkbe a tavasz.
