Mesesorozatunkban a KEVI Petőfi Sándor Általános Iskolájának 1.b-s tanulói által választott főszereplőkkel íródnak a történetek. Legyen ez a közös kaland egy kihívás! Bizonyítsuk be együtt, hogy vannak olvasó, alfa generációs gyerekek városunkban.
A harmadik mese Benda Ádám kedvéért egy medvebocsról szól, aki nem tud fára mászni. A Mézi és a kívánságtündér című mese csodaszép illusztrációját Ádám készítette.
Mézi és a kívánságtündér
Mézi, a kedves, barátságos medvebocs a tópart melletti erdőben élt. Szegény kis medve sokat szomorkodott. Nem tudott fára mászni. Néha, amikor minden erejét összegyűjtötte, elért a fatörzs közepéig. De onnan visszacsúszott. Csúfolták is érte a medveiskolában. Ki látott már olyat, hogy egy medve nem tud fára mászni?
Egy tavaszi reggelen a tó partján sírdogált, amikor Csőrös, a gólyafiú megállt mellette.
– Hát, te miért szomorkodsz?
– Mindenki engem csúfol, mert nem tudok fára mászni.
– Nem olyan nagy baj az! Én sem tudok fára mászni, mégsem sírok!
– De te tudsz repülni! Én meg ügyetlen vagyok! Soha nem fogom megtanulni!
Csőrös közelebb hajolt Mézihez. És kicsi, kerek fülébe suttogott:
– Elárulok neked egy titkot.
Mézi megtörölte a szemét a mancsával, szipogott egyet, és fülelt. A titkok izgalmas dolgok.
– Amikor kicsi voltam, nem tudtam repülni! – folytatta a gólya. – De találkoztam Cseppkével, a kívánságtündérrel.
Mézi égszínkék szemei nagyra nyíltak.
– Kívánságtündér? Sosem hallottam róla.
– Lufi, a levelibéka mesélt róla. Megtanultam a titkos verset, amivel idehívhatjuk.
– Gondolod, hogy segítene nekem is? – kérdezte izgatottan Mézi.
– Biztosan. Hozzám minden nap eljött. Odaállított a fészek a szélére, megmutatta, hogyan kell kitárni a szárnyaimat, és elrugaszkodni. Csiribú-csiribá, egy hét múlva tudtam repülni. Varázslat! – mondta titokzatosan Csőrös.
Mézi szíve megtelt reménységgel. Hamarosan Csőrössel együtt mondta a varázsigét.
Cseppke, cseppke tündérlány,
repülj gyorsan énhozzám!
Csipp-csepp-csöpp, meg plitty és platty,
itt terem a varázslat.
Ekkor egy zöld koronás, sárga ruhás tündér reppent Mézi és Csőrös elé. Csilingelő hangon szólalt meg:
– Ki hívott? Én Cseppke vagyok! Ki rendelt itt varázslatot?
Mézi megszeppent. Pislogva nézte a kívánságtündér kékesen csillogó szárnyait. Csőrös kisegítette:
– A barátom nem tud fára mászni.
– És szeretnél? – kérdezte mosolyogva Cseppke.
Mézi bólogatott.
– Mi sem egyszerűbb! – jelentette ki határozottan a tündér. – Ilyen varázslat van a tarsolyomban! – Egy magas fához repült, és előrántott egy nagy tekercset a zsebéből. Hümmögve olvasni kezdte.
– No, kérem szépen! – kezdte. Egy színes krétát mutatott Mézinek. – Ezen a fán megjelölök hét vonalat. Minden nap el kell érned a következőt. Amikor az utolsó vonalat is eléred, a varázslat teljesül! Csiribú-csiribá, tudni fogsz fára mászni.
Mézi hitte is, meg nem is a kívánságtündér szavait. De Csőrös bátorításával minden nap elérte a következő vonalat. Szuszogott, küszködött, de a varázslat erejére gondolt. Amikor az utolsó vonalat megérintette, széles mosollyal pacsizott le Csőrössel.
Ekkor jelent meg ismét Cseppke.
– Ez igen! Működött a varázslat! Megtanultál fára mászni! – tapsolt örömében.
– Köszönöm! Köszönöm, Cseppke, hogy teljesítetted a kívánságom! – kiáltott boldogan Mézi.
Cseppke mosolygott, és egyetlen szempillantás alatt eltűnt. A kívánságtündérek már csak ilyenek!
A képeket Benda Ádám édesanyja, és Dicsa Tiborné Matusik Mária készítette.
