A Kiskőrösön hallottam facebook csoportban osztotta meg az alábbi bejegyzést egy édesanya, melyet az engedélyével, változtatás nélkül publikálunk:
„Csak egy játszótér…” – vagy mégsem?
Annak ellenére, hogy én sem vagyok hibátlan, mégis elszorul a szívem attól, amit nap mint nap látok. A játszóterek, amelyeknek a nevetésről, mozgásról és gyermeki örömről kellene szólniuk, egyre inkább emlékeztetnek valami egészen másra.
Elhajigált csikkek. Törött üvegek. Energiaitalos dobozok, gyógyszeres levelek, félig kiürült nyugtatós zacskók… és mindez ott hever, ahol totyogók szaladgálnak. Ahol egy apró kéz bármikor a földre nyúlhat – és nem tud különbséget tenni játék és veszély között.
Értem én, hogy kevés a hely, ahol egy kamasz szabad lehet. Hogy nincsenek terek, ahol kibulizhatná magát. De kérdezem: ez a legjobb hely? A gyerekek csúszdája, a hinták melletti pad? Komolyan így állunk a közös terekhez? Otthon is így hagyod magad után a dolgokat?
És ha csak egy morzsa marad a földön abból a tablettából? Ha egy kisgyerek lenyeli? Ki vállalja a felelősséget?
Nem a szabadság a baj. A felelőtlenség.
És a közöny. Az, hogy már fel sem tűnik, mennyire természetellenes szeméthegyek között játszani.
Ha egyszer valakinek kárt okozol – akár közvetve is – hogy számolsz el a lelkiismereteddel?
Vagy ez már nem is kérdés? Csak egy újabb „vicces sztori” lesz, amit továbbmeséltek?
Ez nem egy Facebook-poszt. Ez egy segélykiáltás.
Könyörgöm: figyeljünk már oda egymásra. Legalább ott, ahol a legkisebbek még bíznak a világban.
Szöveg, fotók, forrás: egy aggódó édesanya bejegyzése a Kiskőrösön hallottam facebook csoportban
