A minap – kizökkenve a hétköznapi forgatagból – a kozmetikusomnál kényeztettem magam egy nyugtató arcmasszázzsal. Mert ugyebár, ahogy az ismert szlogen mondja: megérdemlem… szánok egy kis időt magamra is végre. Az arcom tatarozása közben belépett a következő vendég –valószínűleg ő is egy kis énidőre vágyott! Vagy kellemes társaságra, ahogy időközben rájöttem.

Miközben csukott szemmel relaxáltam, a füleim hegyeztem a mondandójára, ugyanis olyan kíváncsivá tett szomorkás, lágy csengésű hangja.

Budapestről költözött városunkba és egyedül él, mint mondta. „Szeretem ezt a várost, csak az fáj, hogy míg Pesten naponta többször időt töltöttünk másokkal, itt senki nem ér rá. Itt tanultam meg, mit jelent az a kifejezés, hogy el vagyok havazva.” (Paff… letaglózott ez az időszerű kép.)
Csend… Mély levegőt vett – gondolom próbálta a fájdalom könnyeit elfojtani, senki nem szeret sebezhetőnek látszani.
Az ünnepek előtt különösen felerősödik a magány érzése abban, aki egyedül tölti a Karácsonyt. Nézi az ajándékok után kajtató sok embert, ismerőst és közben csak abban reménykedik, hogy hátha megáll valamelyikük pár percre egy őszinte, örömteli beszélgetésre. Esetleg beülnek egy forró csokira a sarki cukrászdába, vagy együtt rohannak tovább két utcával arrébb, aztán kellemes ünnepeket kívánva a viszontlátás reményében elbúcsúznak. Neki már ettől jobb és szebb lesz a napja. De hát el vagyunk havazva! Semmi baj, megért és irigyel is minket!

Jó nekünk, hogy van kiért rohannunk. Hogy van, amiért és akiért törhetjük a fejünket minden áldott nap. Nem lehet ránk haragudni, nem tudunk a nap 24 órájából többet varázsolni…

De akarnánk egyáltalán? Szeretnénk leülni beszélgetni és időt szánni egymásra? – ezt a kérdést drága kozmetikusom vetette fel, és így utólag is köszönöm neki, mert miközben „relaxáltam”, elgondolkoztam, hogy én akarom-e eléggé a pozitív változást az életemben! Le akarok fogyni, de nem eléggé ahhoz, hogy elhagyjam az esti filmnézés közbeni pilóta kekszemet… jobban akarok fényképezni, de nem eléggé ahhoz, hogy plusz munkát fektessek bele a fejlődés érdekében… egészséges akarok lenni, de nem eléggé ahhoz, hogy beiktassam a napi zöldség-gyümölcs adagot az étkezésembe…  

Jó és örök kapcsolatokat akarok, de nem eléggé ahhoz, hogy a másik érdekét tartsam fontosabbnak.

Akarok én mindent –  instant, hogy rögtön hasson. De ha belegebedek is, így soha nem lesz meg az eredménye. A kulcs az állhatatosságban van, a kitartásban. Ahogy Pál is mondta a Bibliában „állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát„.  (Zsidók 12.1)
Ez az igazság! Akarjuk eléggé, legyünk kitartóak benne és akkor jön el a változás!
Ami ezt az írást megihlette, az a hölgy magányossága volt. Szóval akarjuk eléggé, hogy a másik boldog legyen? Igen? Akkor tegyük meg, ami tőlünk telik! Nem kell nagy dolgokra gondolni, lehet az egy baráti kézfogás, egy apró szívesség, egy telefonhívás, egy tányér sütemény, egy előzékenység, egy „segítene?” kérdésre a „szívesen” válasz.

Kincses Szilvi