Amikor gyerek voltam, matekórán titokban számoltunk az ujjunkon. Szégyellnivaló dolog volt. Pedig a mai napig mutatom a szorzásnál és az osztásnál a maradékot a bal kezemen.
A Bárczin, matematikatanítás módszertana órán mondta az előadó, hogy soha ne tiltsuk meg ezt a fejlesztős gyerekeknek. A kéz kéznél van. Ha valakinél nem automatizmus a fejben-matek, nagy segítség. Látni a számolást.
Lelkesen bátorítottam az elsősöket, hogy az ötös számkörben való tájékozódásnál ne szégyenlősködjenek. Alig hittem a szememnek. Amikor kértem őket, hogy mutassák az ujjaikon az adott számot, nem tudták, hogyan kell. Körbejártam. Egyesével mindenkinek megigazítottam az ujjait, mit jelent az, hogy kettőt-hármat-négyet mutat. Amint elléptem, „visszapattantak az ujjak félig begörbített állapotba”. Amikor műveletvégzés gyanánt egy-két ujjat hozzá kellett nyitni, ne adj’ isten becsukni, elszabadult a káosz.
A gyerekek értetlenül nézegették az ujjaikat. Az a negyvenöt perc – és sejtem nem az egyetlen lesz – azzal telt, hogy az ujjaikat igazgattam.
Az motoszkált bennem, hogy az apró ujjak enyhén behajlított látványa ismerős. Körbejártuk az összes lehetséges műveletet az ötössel és szomszédaival. Egyszer csak belém hasított. Hát persze!
Egészen pontosan illeszkedett a begörbített tenyerükbe… Igen. Pontosan. Egy okostelefon. Milliméterre pontosan az a méret. Az ujjak megtanulták a tartást. De a számolás ismeretlen mozdulat számukra.
A héten egy nagyon kedves barátnőmtől az alábbi idézetet kaptam: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll, s nem nehéz a kasza.” Ezt Benedek Elek mondta a fiának, Marcinak.
Tudom. Ma már nem kell, hogy a gyerekek kaszáljanak. Valószínűleg a szót sem ismerik. Tudom. Nem a kasza a megoldás.
De kell, nagyon kell, hogy a gyerekek ujjai más tevékenységben is részesüljenek iskolába lépésük előtt, mint a telefon tartása.
Felbecsülhetetlen időszak.
A kiemelt kép forrása: pixabay.com/Miloslav_Ofukany
