Tizenhárom éven át vezette Kiskőrös egyik legösszetettebb önkormányzati intézményét miközben a háttérben folyamatosan bővültek a szakfeladatok, nőtt a létszám, és egyre nagyobb felelősség hárult rá. Szociális munkásként az empátia, vezetőként az emberismeret és a következetesség jellemezte munkáját. 2026. január 7-től nyugdíjba vonul az Egészségügyi, Gyermekjóléti és Szociális Intézmény éléről, azonban nem vonul vissza az aktív élettől: hivatásos gondnokként továbbra is embereken segít. Az elmúlt több mint egy évtizedről: kihívásokról, a közösség erejéről és a jövő terveiről beszélgettünk.
– Több mint egy évtizede vezeted az intézményt. Mit jelent számodra?
– Patetikusan hangzik, de nekem az intézmény mindent jelentett a munkám szempontjából. A család az első, de közvetlenül utána a munkám következik. Hosszú ideig voltam otthon a gyermekeimmel, háztartásbeliként, és nagyon vágytam arra, hogy aktív, értelmes munkát végezzek, amire büszke lehetek. Elvégeztem a szociális asszisztensi, majd a szociális munkás képzést, és már akkor tudtam, hogy a gyermekjóléti szolgálatnál szeretnék dolgozni. 2010-ben kaptam meg a lehetőséget, amikor egy kolléganő nyugdíjba ment. Két évig családgondozóként dolgoztam, majd amikor az akkori igazgató távozott, a polgármester úr megkérdezte, elvállalnám-e az intézmény vezetését. Sokáig vívódtam, de végül beadtam a pályázatot – és megnyertem. Soha nem bántam meg.
– Hogyan emlékszel vissza a kezdeti időszakra igazgatóként?
– Az első háromnegyed év nagyon bizonytalan volt. Rengeteget tanultam, sok új feladattal szembesültem, és nem tudtam egyértelműen azt mondani, hogy „ez így nagyon jó”. Azonban kiváló kollégáim voltak már akkor is, és ez óriási segítséget jelentett. Ma is azt mondom: a jó csapat a legfontosabb. Amikor átvettem az intézményt 25,5 fő dolgozott itt, három szakfeladattal. Ma már 70-en vagyunk, négy szakfeladatunk van, és hozzánk tartozik a fogászat is. A család- és gyermekjóléti központ, a bölcsőde és az idősek otthona is az irányításom alá tartozott. Erre nagyon büszke vagyok.
– Melyek voltak a legnagyobb mérföldkövek az elmúlt 13 évben?
– Az egyik legnagyobb kihívás 2016-ban a Család- és Gyermekjóléti Központ felállítása volt. Kilenc új kollégát kellett felvenni: esetmenedzsereket, pszichológust, jogászt. Az ezzel járó pályáztatás, interjúk, döntések hatalmas felelősséget róttak rám. Később az óvodai és iskolai szociális segítői hálózat kiépítése is komoly feladat volt. Kiskőrös járási központként 15 települést kellett lefednünk, megfelelő szakemberekkel, jó intézményi kapcsolatokkal. Eleinte az iskolák sem tudták pontosan, mi a szerepünk – ezt közösen kellett tisztázni. Az egyik legnehezebb, de legfontosabb feladat mindig a megfelelő kollégák kiválasztása volt. Hiszek abban, hogy ebben az empátia, az emberismeret kulcsszerepet játszik. Nálunk nincs különbség szegény és gazdag, származás vagy vallás között – nálunk ember van.
– Milyen vezető voltál?
– Azt gondolom, a vezetői munka legnehezebb része az emberi oldal. Fontos, hogy tiszteljenek, elfogadják a döntéseidet, és ha kell, érvelni tudj mellettük. Én mindig arra törekedtem, hogy meghallgassam a kollégákat. Ha valaki jól érvelt, és beláttam, hogy igaza van, akkor képes voltam változtatni. Az elfogadás, az őszinteség és a szeretet alapértékek számomra. Egy dolgot nem tűrtem: a hazugságot, a sunyiságot. Azonban egy-egy probléma, konfliktusos helyzet után mindenki tiszta lappal indult, egy hiba nem bélyegezte meg az embert örökre.
– Hogyan hatott a munkád a családi életedre?
– Amikor igazgató lettem, a gyermekeim már felnőttek voltak, így ez nem okozott gondot. Inkább az unokáim születésekor volt nehéz, mert nem tudtam mindig azonnal segíteni a lányomnak, de ezt is megoldottuk. Nyugdíjasként több időm jut majd rájuk.
– Milyen tervekkel vágsz neki a nyugdíjas éveknek?
– Nem tudok megállni. Időközben elvégeztem a hivatásos gondnoki képzést, és már másfél éve dolgozom is ezen a területen. Felnőtt, sokszor nagyon nehéz sorsú emberekkel foglalkozom: pszichiátriai betegekkel, alkoholbetegekkel, értelmileg akadályozottakkal. Ez lelkileg megterhelő, de rendkívül fontos munka, és része a szakmámnak. Emellett továbbra is aktív vagyok a civil életben, például a Kőrös-Körül Nők Egyesület elnökeként. Szeretek hasznos lenni, szeretek büszke lenni magamra. Ha csak a kert gyomlálása és az ebédfőzés maradna rám, az számomra a vég kezdete lenne.
– Mit üzennél búcsúzóul kollégáidnak és a városvezetésnek?
– Egyetlen szót: köszönöm. Domonyi László polgármester úrnak, hogy 13 éve bizalmat szavazott nekem. A képviselő-testületnek és az önkormányzati dolgozóknak a közös munkát, a vitákat is, hiszen az irány mindig közös volt. Kollégáimnak pedig a szeretetet és az elfogadást. Ez számomra mindennél többet jelent.
– Van olyan gondolat, ami végigkísérte eddig pályádat, életedet, és esetleg másoknak is útmutatásul szolgálhat?
– Kíváncsinak kell lenni a világra és az emberekre! Aki nem kíváncsi a másikra, az nem is tudja szeretni. Hiszem, hogy az elfogadás és az őszinteség alapérték, és hogy mindig van lehetőség az újrakezdésre.
