Több mint húsz éven át rótta Kiskőrös utcáit, esőben, hóban, napsütésben, de történetében nemcsak levelek, csekkek és küldemények szerepelnek, hanem emberi kapcsolatok is. 24 éven keresztül volt meghatározó alakja Kiskőrös mindennapjainak Fellegvári Pál, a Magyar Posta kézbesítője. Most, hogy elköszönt a pályától, a 6105-ös járástól, visszatekintettünk vele erre a különleges életútra. Arról beszélgettünk: hogyan lett postás, mit adott neki ez a több mint két évtized, és miért volt ez sokkal több egyszerű munkánál.
– Hogyan és mikor kerültél a Magyar Postához?
– Egészen furcsa módon. Akkoriban munkanélküli voltam, és egyszer csak valamiért a fejembe ötlött, hogy postás szeretnék lenni. Nem tudom megmagyarázni, miért – csak ott motoszkált bennem hónapokig. Aztán egyszer megállítottam a nálunk járó postást, Kornóczi Attilát és megkértem, meséljen erről a szakmáról. Majd a nagyjából 15 perces beszélgetésünk után hagyott nekem időt gondolkodni. Eltelt pár hét, és egy csütörtöki napon, egy disznóvágás közepette beállított hozzánk, és azt mondta: „Ha holnap bemész a postára, hétfőtől kezdhetsz.” Akkor már alig volt pár napom a munkanélküliből, a feleségemmel megbeszéltük: nincs vesztenivalónk. Bementem, beszéltem a főnökkel és már hétfőtől kezdhettem is, így 2002 január elejétől postai egyesített kézbesítő lettem.
– Emlékszel még az első munkanapodra?
– Az első napokra konkrétan talán nem is, de arra emlékszem, hogy nagyon kedves légkör fogadott. A főnök úgy mutatott be, hogy: „Ő egy csendes, visszahúzódó fiatalember, vigyázzatok rá!” Továbbá az is nagyon emlékezetes maradt, hogy már az első héten olyan élményben volt részem, hogy egy meggyfa alá kellett behúzódnunk kollegámmal a szakadó esőben, csuromvizesen – amire ő csak annyit mondott: „Sok-sok szépsége van a postai szakmának, ez viszont pont nem az.” Udvarhelyi Zsolt kollégám volt az, aki a kezdetekben betanított, segített az utamon. Hálás vagyok neki.
– Könnyen beletanultál?
Egyáltalán nem. Azt hittem, hogy kiskőrösiként mindenkit ismerek, de nagyon gyorsan kiderült, hogy ez nem így van. Négy és fél évig helyettes voltam, és folyamatosan más körzetekbe mentem. Az, hogy az ember egy járást igazán átlásson, hónapokra van szükség. Nekem két-két és fél év kellett, mire azt mondtam: most már nyugodtan le tudok ülni, és össze tudom rakni az anyagot. A becenevem akkoriban a Bukta volt, mert még a boltba sem volt időm átmenni lekváros buktát venni, ezért a munkatársaimat kértem meg. Aztán idővel rutint szereztem, s akkor már jöttek az élvezhetőbb dolgok, de az eleje nagyon nehéz volt. Akkor sokszor még szabadidőmben is vittem az anyagokat. Azokban az időkben napi 10-13 km-t tekertem. 450 címhellyel kezdtük, míg napjainkban már 1200 is volt egy-egy kézbesítőnek. 24-45 kg közötti anyagmennyiséget vittünk ki nap mint nap. Aztán az évek alatt változtak a körzethatárok és a munkatársaim létszáma is.
– Hogyan nézett ki egy átlagos napod?
– Sokan azt gondolják, hogy megkapjuk készen a leveleket, és csak kivisszük. Ez nem így van. Reggel az anyagot fel kell dolgozni, szét kell válogatni, rendszerezni. Utána jön a terepmunka. Napi több száz címhely, biciklivel. Volt, hogy 10-12 kilométer, később akár 30 is – és közben nem csak kézbesítesz: beszélgetsz, megállsz, segítesz, meghallgatsz. Volt, akinek én voltam az egyetlen ember, akivel aznap beszélt.
– Mi volt a munkád legstresszesebb, legnehezebb része?
– A levelek kézbesítése felelősséggel jár, ugyanakkor a legnagyobb stresszt az okozta, amikor több millió forintot ki kellett fizetni az ügyfeleknek. A pontos elszámolás mindig nagyon fontos volt. Ez egy nagy felelősség. Aztán az emberek – de nem rossz értelemben. Emberekkel foglalkozni egy nagyon összetett dolog. Ezt a munkát nem lehet úgy csinálni, ha nem szereted az embereket. Aztán a kutyaharapás sem egyszerű téma, ezért is igyekeztem elkerülni, hiszen nem egy nagy élmény. Az egyik alkalommal azonban nem sikerült és megharapott egy tacskó, miközben épp egy utalványt töltöttem ki. A mai napig bokámon viselem a nyomát.
– Volt kedvenc útvonalad Kiskőrösön?
– Az az igazság, hogy nehéz lenne egyetlen utcát vagy körzetet kiemelni. Mindenhol találkoztam fiatalabbakkal, családosokkal, és ugyanúgy idősebbekkel is. Számomra inkább az volt fontos, hogy mindenhol jó kapcsolatot alakítsak ki az emberekkel, függetlenül attól, hogy gyerekről, korombeliről, vagy nyugdíjasról volt szó.
– Könnyen megtaláltad az emberekkel a közös hangot?
– Igen, szerencsére. Büszkén mondhatom, hogy az idősebb ügyfeleim kétharmada felajánlotta, hogy tegezzük egymást. Ez mindig nagyon jól esett, mert még közvetlenebbé tette a kapcsolatunkat.
– Gondolom, sok vendégszeretetben volt részed…
– Nagyon is! Gyakorlatilag naponta 60–70 kávét is megihattam volna, annyian kínáltak. Volt, hogy több helyre is hívtak ebédre vagy akár vacsorára, például disznótorosra. Nyilván ezt nem lehetett mind elfogadni, ezért próbáltam tudatosan beosztani: észben tartottam, kinél jártam már, és igyekeztem mindig máshol megállni egy kicsit.
– Ezek a megállók inkább munka közbeni szünetek voltak, vagy több annál?
– Ezek tulajdonképpen kis szociális látogatások voltak: beszélgetések, kapcsolatápolás. Pár perc beszélgetés mindkét félnek jól esett: ők is örültek, én pedig egy kicsit megpihenhettem, megittam egy kávét, és mentem tovább.
– Hosszabb ideig dolgoztál ugyanazon a körzeten?
– Igen, az utóbbi 15–20 évben már nem helyettesként, hanem hosszabb ideig, nagyjából 8–10 évig ugyanazon a körzeten dolgoztam. Ez idő alatt nagyon jó kapcsolatok alakultak ki, ami igazán különlegessé tette a munkámat.
– Volt olyan történet, ami különösen közel áll hozzád?
– Igen, nagyon megható emlék számomra, amikor körülbelül 20 évvel ezelőtt megkaptam az első 500 forintos borravalómat. Azonban azt éreztem, hogy nem fogadhatom el, ezért vissza is adtam.
– Mi tette ezt ennyire különlegessé?
– Egy idős, nyugdíjas néni adta, aki nagyon szerény körülmények között élt, több gyermeket is felnevelt, köztük egy sérült gyermekét, akivel együtt lakott. Mindig szeretettel fogadott, sokszor vendégül is látott. Amikor először visszautasítottam a borravalóját, nem szólt semmit. Aztán később, amikor újra találkoztunk, ismét megkínált, és határozottan megmondta, hogy ez az ő pénze, és annak adja, akinek szeretné – ne utasítsam vissza. Amikor megtudta, hogy két gyermekem van, már nemcsak nekem adott, hanem nekik is küldött. Sőt, amikor kirándulni mentünk, rendszeresen küldött egy nagy, házi sütésű kenyeret útravalónak. Ez a figyelmesség az évek során sem változott. Aztán a néni sajnos elhunyt, de a kapcsolat a családdal megmaradt. A gyermeke ma is ugyanazzal a szeretettel fogad, még ha a kommunikáció nehezebb is, mert néma. Ennek ellenére mindig próbálunk valahogy szót érteni egymással. Nagyon sokat jelent számomra ez a történet, hiszen megmutatta, hogy nem feltétlenül a tehetősebb emberek adják a legtöbbet, sőt. Az a szeretet és figyelmesség, amit tőlük kaptam, sokkal többet jelentett bármilyen borravalónál. Örülök, hogy ez a kapcsolat a mai napig megmaradt.
– Ezekszerint a kézbesítés egy igazán személyes munka…
– Nagyon. Sokszor nem is a kézbesítés volt a lényeg, hanem az, hogy meghallgass valakit. Ez is része lett a munkámnak, amit bele kellett kalkulálni a munkaidőbe.
– Összességében milyen reakciókat kaptál az emberektől?
– Sok szeretetet, és ezt, amikor eljöttem, különösen éreztem. Kiírtam egy búcsúüzenetet a közösségi oldalamra, ahol rengeteg kedves visszajelzést kaptam. Őszintén mondom: sokszor könnyekig meghatott, nagyon jó érzés volt olvasni a hozzászólásokat.
– Szerinted az emberek szeretete is hozzájárult ahhoz, hogy ennyi ideig a szakmában maradtál?
– Igen, mindenképpen. A kézbesítői szakmában különösen fontos, hogy szeresd az embereket és magát a munkát is. Ha valaki csak a nehézségekre figyel – az időjárásra, a sok küldeményre, a felelősségre vagy a harapós kutyákra –, akkor biztosan nem marad meg hosszú távon. De ha szereti, amit csinál, akkor ezeken könnyebb átlendülni.
– Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy valaki hosszabb ideig egy munkahelyen maradjon?
– Elhivatottság és kitartás.
– Ha újrakezdenéd, akkor is ezt a pályát választanád?
– Igen, utólag azt mondom: nem volt rossz döntés. Pedig eredetileg mozdonyvezető szerettem volna lenni, mert a nagyapám is az volt, és sokat mesélt róla. El is indultam ebbe az irányba, de a rendszerváltás környékén nem volt lehetőség elhelyezkedni a vasútnál, ezért más utat kellett keresnem.
– Hogyan alakult ezután a pályád?
– Nyomdásznak tanultam Kecskeméten, és dolgoztam is a szakmámban, amit nagyon szerettem, mert alkotni lehetett benne. Valószínűleg ezzel foglalkoztam volna, ha ott maradok.
– Mi hozta a fordulatot az életedben?
– Az, hogy hazaköltöztünk Kiskőrösre, amikor megnősültem. Itt más lehetőségek adódtak, és ez elindított egy új irányba. Aztán több élethelyzeti változás után jött az ötlet, hogy a postás pályát válasszam. Visszanézve úgy látom, ez egy jó döntés volt, nem bántam meg.
– Miért döntöttél úgy, hogy abbahagyod és felmondasz?
– Nem volt könnyű döntés. Sokáig nem is akartam váltani, azonban a feleségem már évek óta mondta, hogy gondoljam át. Végül jött egy lehetőség a helyi hulladékudvarban, ami egy teljesen más munka: kevesebb ember, kötöttebb környezet. De úgy éreztem, itt az ideje a váltásnak. Halkan jegyzem meg, hogy kerékpárt is kellett vennem, ugyanis 24 éve nem volt saját biciklim.
– Hiányzik a kézbesítői lét?
– Nagyon. Már a döntés meghozatala is nehéz volt, de most már próbálok előre, a jövőbe nézni.
– Mire vagy a legbüszkébb ebből a 24 évből?
– Nem a kitüntetésre, amit kaptam, hanem az emberekre. Arra, hogy ebben a rohanó világban sikerült valódi, kölcsönösen jó kapcsolatokat kialakítani.
– Ha egy dolgot üzenhetnél az embereknek, mi lenne az?
– Az igazi nagyság nem az, hová jutottál, hanem hogy közben megmaradtál annak, aki voltál: egy egyszerű, igazi nagybetűs EMBER-nek. Azt tapasztalom, hogy sok embernek ez semmit sem jelent, ugyanakkor azt gondolom, hogy hosszú távon megéri. A gyermekeimet is így neveltem.
Fotógaléria:
