Már reggeltől füstölt az üstház az udvaron Kalapos Zolinál, a Koltói Anna utcában. Kakaspörkölt készült, mégpedig nem is kis tételben. Ahogy baktattam a ház előtt, kinézett Zoli (persze nem fedetlen fővel) és már mondta is: „Ma este buli lesz nálunk, gyere el, szeretettel várunk!” És noha késő estig máshol volt dolgom, mégis beestem, úgy éjfél felé. Természetesen fényképezőgéppel, mert úgy sejtettem, lesz téma. Nem csalatkoztam.
Sokan nem is tudják róla, hogy Sztojka a családneve — a legtöbben csak úgy ismerik: „a Kalapos”. Ruházata, életmódja és a lakás berendezése mind-mind a hagyományőrzés jegyében telik. „A kalap a cigány férfiember ékessége, ezért hordok én is mindig kalapot” — mondja Zoli büszkén. És még van valami otthonában, amire nagyon büszke: a házi oltár. De erről majd később!
Szóval a buliról annyit, hogy javában zajlott már, mire odaértem. Zoli és asszonya, Brigitta, jó vendéglátónak bizonyultak, ami a hangulatot a legmegfelelőbb magasságba emelte. Szólt a zene, mindenki táncolt mindenkivel és némelykor a pálinka is körbejárt. Aztán egyszer csak szünet következett. „Na, Laja, akkor most zenélünk neked” — szólt az egyik férfiember. Előkerült a gitár és egy kanna, aztán rákezdték: „Kana cino shavo simas” — „Mikor kicsi legény voltam”… és milyen érdekes, hogy a dalokat a 3-5-éves, még egyáltalán nem álmos kisgyerekek is fennhangon énekelték! Közben élcelődtek, iddogáltak, rágyújtottak, vagy éppen megálltak a házi oltár szűz Máriái előtt. Volt ott egy pár Mária szobor — egyszer meg fogom őket számolni. És sokuknak az is fontos volt, hogy a házi oltár előtt fényképezzem le őket: a párokat, a kisgyereket, ami éppen volt. Ünnepeltek, táncoltak, vigadtak — ez így együtt jó, és nem kell mindent magyar ésszel értelmezni!
Ők ugyanis egy másik kultúra és egy másik nép: ők a cigányok.
Mellettünk élnek.
Káposzta Lajos
