Idén és jövőre 100 éves jubileumát üljük az első nagy világégésnek, az I. világháborúnak, vagy ahogy az öregek nevezték, a „Nagy Háborúnak”. Szomorú évforduló ez, ugyanakkor számos kutatási eredmény látott napvilágot — éppen a jubileum kapcsán. A tragikus sorsok és szerencsés megmenekülések tarka szövevénye mögött egyaránt elénk tárulnak a mindennapi élet apró és borzasztó nehézségei, de ugyanakkor az örömök is. Következő sorozatunkban ezekből nyújtunk át néhány apró forrást.
A soltvadkerti evangélikus gyülekezet levéltárában fellelhető az a könyv, melyet maga Kruttschnitt Antal lelkész vezetett minden hadbavonultról. Címe a következő: „Nyilvántartás a Nagy Háborúba bevonult soltvadkerti katonákról 1914. augusztus 1-től”
A gondos lelkipásztor a következő gondolatokat jegyezte le az első oldalra:
„Az 1914. évben kitört világháborúba – vallásfelekezeti különbség nélkül – bevonult magyar soltvadkerti, bócsai, prónayfalvai (azaz tázlári — K. L.) véreimnek nyilvántartására és azoknak bekövetkezendő sorsára vonatkozólag vezetett anyakönyv.
(…) Hogy mily jó ügyet szolgáltam, és hogy e halottnyilvántartás lész, bírói ítélethozatalnál s mily hasznát vették és veszik – azt mások tudják. 1922. VII. 1.”
Az ABC-rendbe szedett nevek mellett ott állnak mindazon adatok, melyeket közvetlenül vagy közvetett úton, mások elmondása alapján megtudott. Külön gyűjtötte össze a frontról neki írt tábori levelezőlapokat. Idézzünk fel néhány nevet, és emlékezzünk azokra, akik ma is idegen földben nyugosznak szeretett Vadkertünk szülöttei közül!
„Ritter Miklós, neje Pajer Katalin, 38. gyalogezred. Gyászistentisztelet tartása helyben 1915. február 28-án. Majer János és Göbölyös János itthon volt sebesültek előttem teljes valósággal jelentették, hogy az 1914. szeptember 18-i ütközetben Szerbiában (…) hősi halált halt, ott is temették el. Göbölyös a következőket mondja el: Előre haladtam, utamban egy halott fekszik, oldalvást görnyedve, borjúja (azaz zsákja – a szerk.) a dereka alatt. Megnézem: Istenem! Ez a Ritter Miklós! Szépen hanyatt fektettem. A golyó a köldökén hatolt be, a hátán jött ki. A bádoglemez már nem volt a zsebében. Noteszét magamhoz vettem, s átadtam nejének. Két levél is volt nála, azt is magamhoz vettem, de az én leveleimmel együtt eláztak. Ezután megsebesültem, kórházban voltam, majd most hazajöttem néhány napra.”
A szenvedés és a halál leírása abban az időben is megtörte az embereket. Őket kellett a lelkésznek vigasztalnia, ezeknek a családoknak kellett prédikálni nap, mint nap! Vajon mire gondoltak, ha jött a postás? Hányan látogatták meg a hazajövő sebesült vagy szabadságos katonát? És közben egyre fogyott a remény, és nőtt a nélkülözés.
A 170. oldal 25. sorszám mellé saját fiát is beírta: „Kemény Antal önkéntes, 38-as gyalogezred. Apa: Kruttschnitt Antal, anya: Belohorszky Olga, neje: Bergl Elza. A mi fiunk.”
Később Kemény Antalt leszerelték. Az ok: érzékeny volt a vegyi anyagokra, melyeket a háború során egyre nagyobb mennyiségben alkalmaztak.
Káposzta Lajos
