Amikor mi voltunk tizen- és huszonévesek, állandóan ott voltunk. Vagy csak nekem tűnik úgy, mert olyan volt a család és a baráti kör?

-Hirdetés-

Nosza, rajta, a hétvégén kimentünk most is a családdal.

Ami feltűnt, hogy megváltoztak a kapuk: a fahordók helyett faházikók épültek. Hogy mennyire lesz vihartűrő, majd elválik. Kell a biztonság az új pénztárgépeknek — mondta az egyik új dolgozó. Vadkert kártyátok van? Még nincs, így fizetjük a teljes árat. Na mindegy, csak tudd, délután 3-tól olcsóbb, mondja a hölgy kedvesen.

Bemegyünk, irány a part: homokvár, pancsolás, labdázás, ahogy kell. A gyereknek kék a szája, kifelé, indulunk a játszótér felé. Elhaladunk a vízimentős mellett. A srác ugyan ott van, de a füvet babrálja. Szemed a pályán, hello! A kanyar után meglepetés: Hirkóék trambulinja eltűnt, helyette vizes játszótér. Na, ez egészen új: ahogy bemászol az alagútba, spriccel. Elvagyunk. A régi játszótér viszont ugyancsak megvan, és ez jó: biztonságos, stabil, messze a víz. Amíg gyerek játszik, átfutod az újságot. Sok ismerős nincs erre (sem). Aztán visszafelé ugyanez: spriccelős alagút és aztán elnézünk a vízibiciklik felé. A gondnok törölget, tisztogat: ilyenkor még nem igazán jön senki, mert még tart a tanév. De hétvégén, kánikulában? Na jó, biztos otthon neteznek…

Közben élénkül a part: az egyik vadkerti törzsvendég gumicsónakot tesz a vízre: jönnek a gyerekek, indulunk kalandba — mondja. Visszasétálunk. Illetve a gyerek fut: óriáscsúszda! Majd rádöbbensz — én már látom, amit ő nem. Közben futó pillantása mentőcsónakra. Már a vízen járőrözik.

Megérkezek az óriáscsúszdához: még zárva. Igaz, a nagy fű azt mutatja, hogy idén be sem üzemelték. Marad a pancsolás és a homok. Aztán ismét felfedező séta. Nyitnak a büfések, hisz mindjárt dél. Elhaladunk a 70-es évek kabinsora előtt is. Tisztes távolságra: látszik, hogy ez ugyanaz az állapot, mint amikor két éve szóltam érte. Potyogó üvegcserepek az ágtörte tetőről. Erre ne engedjük a kölköket meztéláb, pláne szélvihar után ne! Garantált orvosi ügyelet lenne a vége… Szóval felépült, de most már nem kell. Kihaltak, elköltöztek, nem modern, nincs pénzük…

Közben lassan benépesül a part. Családok, gyerekekkel. Még egy tanyás német vegyespár is bekocog. A férfi svájciul nyomja, a nő egyszavasan dörmög vissza. Tudjuk, ő a magyar fél, odabólintunk egymásnak.

Nézzünk be a mosdóba! Az előttem kirobogó újgazdagék nem egészen fejlettek műszakilag, vagy épp most jöttek a Niagaráról: nyitva maradt a csap, zubog a víz. Elvégzem az egyszerű záró műveletet. Amúgy még tiszta minden.

Attila jön szembe. Hello, mi lesz az óriáscsúszdával? Javítjuk, szépítjük, felkészítjük, június közepétől nyitunk! Naná, hogy jövök, ki nem hagyhatom. Aztán beszélgetünk, mikor mi lesz itt. Sok plakát ugyanis még nem hemzseg a táblákon, majd mindenki kinyomozza, mire akar jönni. Vagy utólag sajnálkozik.

Szóval ez a Vadkerti-tó június elején.

Visszafelé benézünk a Vendéglő udvarába. Hátha… de nem! Az a világ már elmúlt. Vigasztalásként csórunk még egy kis meggyet. Ha már ideültették a bicikliút mellé. Persze otthon lebukunk, mert mindenünk piros lett. De azért kapunk ebédet, így kettő felé is.

Legközelebb a délutáni turnust játsszuk meg.

Káposzta Lajos