Oltani vagy nem oltani. A címbeli kérdés Hamlet legismertebb töprengésének parafrázisa. A műben arra vonatkozik, érdemes-e küzdeni vagy meg kell adnunk magunkat a kínoknak.
“Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki.”
(Shakespeare)
Emlékezés
COVID van. 2019 decemberében kérdezte a kolléganőm, hogy „szerinted ez a kínai korona elér hozzánk?” Fogalmam nem volt, miről beszél. Évek óta nem nézek tévét. Eljutott. Lenyomtunk több, mint egy évet az árnyékában. Novemberben a kedves, szkafanderes bácsi előtt meredtem bambán a teszt két csíkjára. Nem volt akkora élmény, mint a terhességi teszt két csíkját látni 15 évvel ezelőtt.
Amikor jöttek a hírek az oltásról, hitetlenkedtem. És rémült is voltam. Mert voltak rossz tapasztalatok. Éppúgy, mint a betegséggel. Mit tegyen az ember? A mindennapokban van valami fojtott feszültség. Mint amikor behúzott kézifékkel indulunk az autóval. Megy, de valami nincs rendben.
Érzelmek
Dühös voltam a maszkért, a cserepesre száradt kezemért, az online oktatásért, a szeretteim iránt érzett nem szűnő aggodalomért. Hallottam egy hasonlatot. Hogy az oltási mizéria olyan, mintha az embereket kutyaként kezelnék. Nagyon eltalált. Írtam egy verset:
Ember.
Vagy kutya? Ki kerítés mögött hallgat beoltva.
Némán, mintha muszáj volna,
s többé nem lenne semmi gondja.
Már nem nyüszít. Csahol, ha jön az étel,
kushadva lapít szüntelen.
Porba hullt az évezredes intelem.
Emberek.
Vagy immunissá oltott juhok?
Génkezelt fűcsomót legelve,
okosabb gépeken kérődzve ballagok.
Ritmusra zörrennek szájkosár lakatok.
Ember.
Gondolatból ácsolt büszkeség.
Bölcsességünk múló veszteség.
Ki tudja a helyes választ?
Ember.
Csak úgy maradhatsz,
ha bátorságod van választani a nyájat!
(Kutyifa Anikó)
Döntések
Mindig a nem fekete-fehér döntések a legnehezebbek. Főként, ha szülő vagy. Mert minden döntésed a jövőbe mutat. A dolgok lassanként kezdtek átalakulni bennem. Épkézláb, háromdimenziós emberekkel beszélgettem. A többi futó édesanyával, kórházakban dolgozókkal, orvossal. Töprengtem. Oltani vagy nem oltani: ez itt a kérdés.
És egyszer csak beugrott egy történet:
Egyszer egy faluban nagy árvíz volt. Mindenkinek sikerült nagy nehezen elmenekülnie, csak az öreg plébánosnak nem. Felmászott hát a templomtorony tetejére, és ott így imádkozott:
– Kérlek Istenem, ments meg a vízbefulladástól!
Majd nagy hittel várta a választ. Nemsokára arra jött egy csónak, odament hozzá, és mondták neki, hogy szálljon be. Azt válaszolta, hogy nem megy, mert őt maga Isten fogja megmenteni. Hiába győzködték, hogy nemsokára elmerül a templomtorony is, csak nem volt hajlandó beszállni.
Kicsivel később egy másik csónak vetődött arra, de ő ugyanúgy elküldte őket. Végül egy helikopter is próbálta őt kimenteni, de azt sem fogadta el, mondván, hogy őt majd Isten menti meg! Végül annak rendje és módja szerint összedőlt a torony, és a derék pap vízbe fulladt vala…
A Mennybe kerülvén aztán, Isten színe előtt állva megkérdezte:
– Uram, hát imádkoztam hozzád, hittem Benned, és mégis hagytál megfulladni?! Miért nem segítettél??
– Fiam – szólt az ÚR – talán nem küldtem érted két csónakot, és az utolsó pillanatban még egy helikoptert is? De hát neked semmi sem volt elég jó…
Ekkor valahogy összeállt a kép. Megtaláltam a saját versem, a történet és az életem közötti összefüggést. Döntenem kell. Nekem kell döntenem. És aztán vállalni a felelősséget. Ezt tanítom a fiamnak is. Úgy gondolom, ezt tudom most tenni az ő jövőjéért.
Szeretném megbecsülni a küldött segítséget, ami megmenthet a vízbefúlástól. És nem akarok sem birka, sem kutya lenni. Hanem ember. Ezért regisztráltam.
