Ülünk a fejlesztésen. A téli szünet előtti utolsó óra SOLO partijára emlékezünk. Amikor a karácsony bensőségességének ígérete, a közeledő szünet jótékony ernyője alatt végre csak játszottunk. Ketten is hoznak kártyát. Az egyik magyart, a másik franciát. Megmutatják, otthon hogyan játsszák. Mennyi képességet fejleszt egy kártyajáték, felsorolni is alig lehet. Figyelem. Koncentráció. A szociális képességek sokféle askpektusa. Kudarctűrés. Szabálykövetés. Érzelmi kommunikáció. Játszani érdemes.
A fejlesztésen mégis keveset játszunk. A tűzoltás, az aktuális nehézségek felülírják a terveket. Hiába szeretném egy órán fejleszteni a szeriális gondolkodást, ha a fejlesztősök fele nem érti a különböző nevezőjű törtek összeadását, vagy az alárendelő összetett mondatokat. Ez utóbbit megjegyzem, én is csak nehezen. Ügyeletes kolleganőmtől kértem gyorstalpaló képzést két rohanás között. A tömegszázalékszámítást meg hagyjuk is, belegondolni sem merek.
Kiskanállal merjük az óceánba a vizet, s, hogy mennyire vagyunk hatékonyak, majd a jövő mutatja meg. Érzésre nem könnyű ez. Bár meglátni a felragyogó szemeket, amikor valaki harmadikban megérti, hogy a kétszer három, az a három meg három, felbecsülhetetlen. Pedig akkorra már kenni- vágni kellene az egész szorzótáblát.
Mindenkire szükség van a rendszerben. Az osztályfőnök szélmalomharcot vív a teremben, ahol harmincas létszámok mellett a diákok egyharmada – papírral vagy papír nélkül – támogatásra szorul. Integrálunk, elegendő számú segítő személyzet nélkül. A gyerekek próbálják fenntartani a fejüket a hullámok felett. És a rendszer haldoklik.
A pedagógusokat mindenki szidja. De mi van, ha a rendszer kerete hiányos? Mert mi eszelősen igyekszünk. Nálunk például folyamatos a kommunikáció a gyógypedagógusok és a szaktanárok között, akik, konkrét gyerekekre lebontva mondják, hogy ki az, akinek az alany-állítmány, kinek a szögek típusai, és kinek az 56-os forradalom alappillérei hiányoznak. A gyógypedagógusok igyekeznek elsajátítani a nyolc évfolyam tananyagát, hogy támogatni tudják a diákokat. A szülők különtanárokat fizetnek.
A hajó süllyed. A baj nagy. Mégsem tehetünk mást, mint a hajó gyomrában a rabszolgák a római birodalomban. A pedagógia vizes kötele, amivel a hátunkat korbácsolják: a differenciálás. Mi vagyunk a szélesvállú fickó, aki a ritmust diktálja, differenciálva. Mi vagyunk, akik húzzák az evezőt. A mi hátunkról csorog a véres veríték. És ugyanígy éreznek a gyerekek és a szülők is.
Néhány hónappal ezelőtt, egy szakmai-lelki mélyponton, munka után indultam haza. Utánam szaladt az egyik alsós kislány. Kigombolt kabátja szárnyai lobogtak a szélben, túl hosszú frufruja a szempilláit verdeste.
– Anikó néni, tudod, hogy én mi akarok lenni?
– Nem tudom, de kíváncsi vagyok.
– Tanítani akarok. Hogy segíteni tudjak azoknak, akik nem értik a dolgokat.
Álltam ott a nagy hidegben, néztem a kipirult arcát, és tudtam. Ezek azok a mondatok. Amikért érdemes. Minden korbácsütés ellenére. A bennünket érő megannyi támadás ellenére. Ezért érdemes. Mert az ilyen mondatok mögött születő álmok vannak. Van-e mögöttük megfelelő önismeret? Ki tudja? Mi hogyan álmodunk? Mindig többet remélünk magunktól.
Ezek a pillanatok maradnak. Erőforrásul. Továbbmenni. Taposni a közös verejtékből dagasztott sárban. A munkánk során döntések születnek, álmok kezdenek derengeni. Ez a mindennapokban néha nem látszik. De ez táplálja a hitet, hogy érdemes tovább evezni.
A kiemelt kép forrása: pixabay.com/klimkin
