Cikkemhez elöljáróban egy fontos gondolat. Nem ítélkezem. Figyelem magam és a külvilágot, közben pedig karakterekbe préselem a tapasztalataimat. Az Anya-Író-Trió (Heni, Kinga és én) az elmúlt évben született meg, amikor végeláthatatlan sétálásainknak a Zápor-kör körül nevet adtunk. Írói betegség. Mindennek név kell és történet. Amikor beszélgettünk, valami csoda folytán elmosódtak a világ körvonalai. Ilyenkor az ember a barátok történeteinek díszletei közé kerül. De az író, akit szorongat az izgalmas karakterek megteremtésének szűnni nem akaró vágya, másként éli meg. A jelenben is jelen van.

-Hirdetés-

Kinga ötletére – miszerint csináljunk valamit este – azonnal ráugrottunk Henivel. Azon nevettünk, hogy azért, mert nem volt hozzá kedvünk. Amihez kedvünk lett volna: takaróba bugyolálva, rezsifrász nélküli melegben kucorogni az olvasófotelünkben egy könyvvel, azt játszva, hogy semmi dolgunk nincsen.

Kinga, Anikó és Heni

Ezért döntöttünk úgy, hogy sétálunk egyet és két helyen is megnézzük a sütifelhozatalt. Mint IR-s versenyző, valóban néztem. A mentes vizemet szorongatva, ahogy Kinga és Heni betolja a sütit, mézes teát. Mint később kiderült, a magamfajta amatőr cukrászdajáróknak létezik koffeinmentes capuccino. Ég áldja a kifundálóját!

A mellettünk lévő fotelekbe lehuppant két meseszép kamaszlány. De tényleg, amolyan Instagramról legördülő, ápolt, gyönyörű lányok. Miután rendeltek, elővették a telefont és tekergették. Amíg meghozták a rendelésüket, amíg megitták a rendelésüket, és gyakorlatilag az öltözködés közben is. Alig félóra múltán a jelenet megismétlődött, hasonlóan szép kamaszlányokkal.

Nevetségesen festettünk mellettük. Három leharcolt, de tűrhetően emberi formába tatarozott harmincpluszos – plusz-mínusz pár év, de ki számolja – anyuka. Annyit nevettünk és beszélgettünk, hogy mindhármunk itala kihűlt. A fiatalok néha ránk pillantottak. Látszott, hogy szerintük oltári ciki, ahogy élvezzük: engedélyeztünk magunknak egy kis megállót a mókuskerékből.

Persze, semmi álszentség, ott volt a telefon az asztalon. De a nevetés és a barátokra figyelés szabadsága kimentett a tekergetés szokásából.

Azokat a perceket őrzöm a legmélyebben magamban, amikor a szeretteimmel, a barátaimmal, a tanítványaimmal beszélgettünk. Úgy hiszem, ez az ősi vágy, a történeteink megosztásának ösztöne gazdagabbá teszi az életünket. Általuk nemcsak hosszúsága, de szélessége is lesz az életünknek.

MEGOSZTÁS