Tele vagyok feszültséggel. A fáradtság egyesével rágja a sejtjeimet. Valaki beszólt, leszólt, beleszólt. Választhatok, hogy magammal cipelem a hangjait, vagy valami jobbra, értékesebb életérzésre emelem a szemem. Nem mindig van erőm választani. Néha ülök a nappali foteljában, és egyetlen vágyam, hogy egy sorozat vagy egy könyv kirepítsen a valóságból.
A valóságból, ahol kiskamaszok cigiznek, isznak, lopnak és becsmérlik egymást offline és online. A valóságból, ahol a becsület és az empátia letűnt korok nevetséges sallangjainak tűnnek. A valóságból, ahol gyengének tűnik, aki csendben van, és erősnek, aki üvölt.
Kávézok. A lusta tekergetés közben legalább öt ember posztját olvasom a napi futásáról. Megsült a pizza. A mosogatás, teregetés után a teraszfelmosás kíméletlenül tolja fáradt arcomba a napsütést. Futó vagyok. Januári napsütésben nem futni vétek. A zsigereimben érzem a rekortán hívó szavát.
Felveszem a nadrágot, a dupla réteget felülre. Tudom, hogy fázni kell induláskor. Ha még fázom is, lehet, hogy visszafordulok, valami szánalmas indokkal. Körbetekerem a sálam, megkötöm a cipőm. Mire a sapkám veszem, már tudom, hogy nincs visszaút. Türelmetlenül várom, hogy az órám megtalálja a GPS-jelet. Amikor megszólal a fülesemben a zene, a lábaim és a vérem együtt lüktetnek a ritmussal. Szabad vagyok.
A feszültség először erősödik. A mondatok, a tapasztalatok, a fájdalmak és döntések súlya abroncsot képez a mellkasom köré. Vitatkozom. Magamban. Másokkal és magammal. A fülembe dübörgő zene ellenére paradox módon csendben. Némely fájdalom lassan, óvatosan szivárog ki a lélegzetemmel. Látom, ahogy párává válik és elsuhan mellettem. A düh néha kizakatol, néha észrevétlen távozik, s csak a hiányát érezném. Ha hiányozna.
Egy apuka kavicsot dobál a kisfiával a naplementében. Két barátnővel beszélgetek néhány lépésnyit. Egy kedves tanítványom az édesanyjával és a nagymamájával köröz a narancssárgás szürkületben. Együtt érezzük, ahogy egy csillag fénye megkarcolja az arcunkat. Mindig így érkezik. Egy hűvös pillanat. És az alkonyat estébe fordul.
Az élet felülírja a feszültséget. Futótársak előznek meg. Nézem a testek eleven lüktetését. A fáradtságot, ami egyesével rágta a sejteimet, a horizont alá rántja a nap. Elmosolyodom. Belefutok a valóságból a valóságba. Valami jobb, értékesebb életérzésbe. A futás varázslata.
A kiemelt képet készítette: Szentgyörgyi Pálné
