2024. január 1-jén vezetőváltás történt a Kiskőrösi Úttörténeti Múzeum élén. Szászi András, aki 28 évig volt az intézmény igazgatója, nyugdíjba vonult, de muzeológusként és tanácsadóként továbbra is az intézmény munkatársa marad. 1996-ban lett a Közúti Szakgyűjtemény vezetője, útépítő mérnök, és az alapító: Lévárdy Imre unokája. Turán István történész váltotta a vezetői székben, aki 2014/2015-ben már dolgozott a múzeumban gyűjteménykezelőként, majd helytörténészként folytatta munkáját a városban. Többek között részt vett a Kiskőrös története és a Zeni élet Kiskőrösön című könyvek megírásában, szerkesztésében is.
Az elköszönő igazgatóval és a múzeum új vezetőjével közös interjút készítettem.
– Korábban is dolgoztál már itt egy ideig, majd 2022 novemberében visszahívott András a múzeumba – jegyzem meg.
– Igen. 2022 óta minden nap munkakapcsolatban vagyunk. Jó a viszony közöttünk, nem kényszerű vezetőváltásról van szó. Mi erre készültünk és jól is alakulnak a dolgok. Persze vannak még hiányosságok, melyekkel segít tisztába kerülnöm András – meséli Turán István.
– Gondolom az Isti által eltöltött 2014/2015-ös év is meghatározó volt a döntésben, amiért aztán felkérted erre a pozícióra – teszem fel a kérdést Szászi Andrásnak.
– Mivel korábban már dolgozott nálunk, nem volt ismeretlen. A munkásságát is ismertük helytörténészként, amit itt folytatni tud egy szakmára leszűkítve.
– Mennyiben tudod majd kamatoztatni helytörténészi munkásságodat itt? – kérdezem Istvánt.
Majd érkezik a válasz: – Vannak átfedések témában is, de inkább a módszerek azok, amik meghatározzák ezt. Sokan nem tudják, hogy az Úttörténeti Múzeumnak van egy kifejezetten gazdag irattára is. Mi egy országos gyűjtőkörű múzeum vagyunk. Nemcsak tárgyakat, hanem dokumentumokat, iratokat is gyűjtünk. A közutas szakmának pontosan ugyanolyan története van, mint akár egy városnak, vagy országnak. Nagyon sok érdekességgel, eddig fel nem tárt dolgokkal. Itt mindenképpen tudom hasznosítani a szakmámat.
– Szászi Andrásnak köszönhetően egy olyan intézményt vehettél át, amely Európa legnagyobb úthenger gyűjteményének is helyet ad. Ez azt jelenti, hogy külföldről is érkeznek hozzátok látogatók?
– Igen. Sok külföldi látogatónk van, a Kiskőrösön megszálló vendégek is megnézik a kiállítást, mert gyűjteményünk kuriózumnak számít – meséli Szászi András.
– Nagyapád, Lévárdy Imre szakmai elkötelezettségének és gyűjtőmunkájának köszönhető, hogy ma itt ülünk és beszélgetünk. Az ő magángyűjteményében látott fantáziát a Közúti Főosztály, akik biztosították ezt a helyszínt, mely aztán az évek alatt egyre csak fejlődött. Te ebbe mikor és hogyan kapcsolódtál be? Mesélnél erről? – teszem fel a kérdést a leköszönő vezetőnek.
– Gyermekként láttam megszületni a múzeumot. Nagyapám már odahaza a Felvidéken is ennek a gyűjtőmunkának élt, Vágsellyén volt útmester. Már akkor és ott elkezdte gyűjtögetni az utas szakma emlékeit, érdekesebb tárgyait: karszalagokat, térképeket, egyenruhákat, sapkajelvényeket. 1945-ben kitelepítették, akkor került Kiskőrösre. Itt folytatta a szakmáját és ebben a körben a gyűjtést, majd amikor nyugdíjba ment, feldolgozta az anyagokat, amelyek 1968-ban lettek először bemutatva Kiskőrösön. Hozzánk bárki ellátogathatott. Lehel utcai otthonunkban sokszor hallottam közutas történeteket. Sőt, az én kis játéklovaim és átalakított Dutra traktorom is helyet kapott a kiállításban. Nagyon élveztem.
– Már a maketteknek, emléktárgyaknak is ekkora sikere volt?
– Igen. Többek között, mivel édesanyám tanárnő volt, elhozta hozzánk az osztályait. A környékbeli településekről is egyre többen érkeztek hozzánk, egyre népszerűbb lett a gyűjtemény. Majd felkérte nagyapámat a szakma, hogy országos rendezvényeken is mutassa be gyűjteményét. Így figyeltek fel rá, hogy micsoda értékek birtokában van. 1974 egy nagy váltás volt a közúti szakma életében, mert ekkor születtek meg a mai mérnökségek. A szakma presztízsének növelése érdekében a gyűjtemény fenntartását felkarolta a Közúti Főosztály, akik a régi útmesteri telepen helyet és pénzt biztosítottak egy állandó kiállítás kialakítására. Nagyapám tudta, hogy jó helyre kerül a gyűjteménye, azonban már nem élte meg a megnyitót. Így Tóth László került ide, aki szintén útépítő mérnök volt. A múzeum ahhoz a szervezethez -KPM- és emberhez tartozott, aki alatt én mindig is dolgoztam. Laci bácsi javasolta később, hogy kérdezzenek meg engem. Én erre megtiszteltetésként tekintettem. Izgalmas volt Kecskemétről hazaköltözni Kiskőrösre és külön öröm volt, hogy egy olyan nagyszerű zenetanárt találtunk Bence fiunknak, mint Boldoczki Sándor.
– Ennek kapcsán eszembe jutott még egy kapcsolódás köztetek, hiszen Turán István Sanyi bácsi segítségével írta meg a Zenei élet Kiskőrösön c. kötetet, melyben fiaid: Szászi Benedek és Szászi Domonkos is szerepelnek, akik ma már elismert zenészek. Számodra egyértelmű volt a pályaválasztás? Mindig is útépítő mérnök szerettél volna lenni?
– Nagyapám legnagyobb vágya volt ez, ezért is vitt mindig mindenhova magával. De nekem ez nagyon tetszett. Már általános iskolás koromban is rengeteget jártam ide. Több munkafolyamatba is bevont engem.
– A főbb mérföldkövekre emlékszel még, melyek már a te munkásságodhoz kapcsolódnak?
– Munkásságom egyik fő célja az volt – akkor még álomnak tűnő elképzelés – amikor idekerültem, hogy Józsi úthengernek mennie kell, melyet 2010-ben egy turisztikai pályázat kapcsán sikerült is megvalósítani. Érdekesség, hogy Magyarországon üzemelő gőzúthenger jelenleg abszolút nincs, csak itt nálunk. A kor lehetőségeinek megfelelően zajlanak a gépek beszerzései, felújításai. Ma már több üzemképes muzeális gép van a gyűjteményben, pl. Ford mérőkocsi, gréderek, UNIMOG hómaró, stb. Sikerült az ezredfordulóra a gyűjtemény területébe beékelődött területrészt és épületet megszerezni. Felújításra került az irodaépület és a raktár. A megfelelő raktárkapacitást kihasználva jelenleg is zajlik a gyűjteményi állományok digitális feldolgozása (muzeális tárgyak, könyvtár, térképtár, fotótár, aprónyomtatvány-tár, irattár, tervtár, hídtár). Könyvtárunk a kutatók rendelkezésére áll, illetve az egyéb gyűjteménycsoportokat is egyre gyakrabban keresik fel az egyetemisták diploma vagy doktori értekezés elkészítésekor.
A gyűjteményről eddig 6 évkönyv jelent meg saját kiadásban, továbbá több szakmai kiadvány, mint például: a Műszaki Alkotók, Magyar Mérnökök sorozat. A szabadtéri kiállító területen pedig egy új út- és hídépítő foglalkoztató műhely került kialakításra, mely a múzeumpedagógiai foglalkozások helyszíne. 2011 januárjától az immáron kívül-belül teljeskörűen megújult kiállítás várja a látogatókat. És természetesen számos további tervünk van még.
– Vannak önálló rendezvényeitek, illetve számos programnak biztosítotok helyszínt. Hogyan alakul ez a jövőben? – kérdezem tőlük.
– Igen, a Dutra találkozó helyszínét minden évben mi biztosítjuk, mely mára már nemzetközivé nőtte ki magát, meséli István, melyhez András hozzáteszi: – Megnézve a statisztikát, internetes látogatottságunk akkor és ott nagyon sokat ugrik. A Szürkeverebek jazz klubjai is elmaradhatatlanok, melyek látogatottsága szintén mindig jól alakul, illetve a nyári Múzeumok Éjszakája és a Szüreti Napok az a rendezvény még, amelyhez szervesen szoktunk kapcsolódni, egészíti ki István. – Tavasszal az iskolás csoportok, míg nyáron leginkább a szakma iránt érdeklődők és a családok érkeznek hozzánk. Ilyenkor rendezzük meg közutas nyári táborainkat a szakmában dolgozók gyermekei részére, amelyeket bővíteni is szeretnénk. De gyakran tartanak nálunk előadásokat is.
– András. Nem hagyhatom ki ezt a kérdést. Mivel és hogyan töltöd majd nyugdíjas éveidet?
– Muzeológusként és tanácsadóként továbbra is a múzeum munkatársa maradok. Előttünk áll a revízió, a teljes gyűjtemény felülvizsgálata, kijavítása, átnézése, amelynek én leszek az irányítója. Ezt örömmel csinálom, vannak még ambícióim. Örülök annak, hogy az adminisztrációs terheket leveszik a vállamról. Idézőjelben jól is jött ki ez a váltás, mert január 1-től a Magyar Közút Nonprofit Zrt. új formában működik. A szakmai rész változatlan, azonban az adminisztrációs és az IT rész, munkaügy, számvitel, pénzügy területe átszabásra került. Istvánnak ebbe kell majd beletanulnia. Nyugdíjas éveimben zenélni szeretnék, ahogyan eddig is, és mivel mindig is szerettem a művészeteket, így festegetni fogok. Jelenleg Babucsikné Zeikfalvy Anna nénihez járok.
– A múzeum jelen van a világhálón és a közösségi oldalon is. Igyekeztek naprakészek lenni online is?
– Ha idén év elején elkészül az új honlapunk, ott fogjuk bemutatni az új, digitális, virtuális 3D sétánkat, amelynek segítségével a világhálón is lehetőség lesz végigjárni állandó kiállításunkat. 2017 óta zajlik a múzeum teljes gyűjteményének digitalizálása. Ezt minél előbb le szeretnénk zárni és minél több részletet szeretnénk feltölteni, hiszen a következő években fog lezajlani a mesterséges intelligencia forradalma. Mivel az AI úgymond hozott anyagból dolgozik, abból alakít ki egy képet, véleményt, leírást, amit megtalál a világhálón, ezért szeretnénk egy minél teljesebb körű digitalizálást, minél több pontos információval, hogy ő is tudja közvetíteni az értékeinket – válaszolja István.
– Korábban dolgoztál már a múzeumban, a látogatóközpontban és a könyvtárban is. Az imént említett helyszíneken megszerzett tudást, tapasztalatokat átülteted majd az itteni gyakorlatba? – kérdezem Istit.
– Persze, mindenképpen van, amit lehet hasznosítani. Én korábban elsősorban kutató voltam. Egy intézmény vezetése azonban nem ezt jelenti. Az egy kiegészítő tevékenység, ami része lehet az intézmény profiljának. Ahogy András is említette, itt sok adminisztrációs feladat van, kollégákkal kell együtt dolgozni, a stratégiaalkotás mellett a helyes munkaszervezés is alapvető fontosságú. Azonban mivel András mindig is törekedett a családias légkörre, a csapatmunkára, így szuper munkatársakkal dolgozhatok együtt.
– Hogyan nézel a kihívások elé? Milyen terveitek vannak a jubileumi évre?
– 2025 lesz a fő dátumunk, hiszen 1975-ben kapott működési engedélyt a múzeum korábbi jogelődje, a szakgyűjtemény. Vannak feladatok, amelyeket rövid távon kell végrehajtani: ilyen Józsi gőzhenger üzembe helyezése, hiszen jelenleg szervizben van. Bízom benne, hogy végig tudjuk vinni a javítását. Szintén rövid távú feladat, mely elkezdődött a tavalyi évben és a nyárra szeretnénk befejezni, az az új múzeumpedagógiai foglalkoztató kialakítását a középső épületben. A legnagyobb álom, amit a körülmények fognak alakítani, de csak pozitívan lehet hozzáállni, az az, hogy egy új állandó kiállítást szeretnénk az 50 éves évfordulóra. Azonban az borítékolható, hogy ezzel kapcsolatban tematikus rendezvényeket is szeretnénk megtartani.
– Az elmúlt években több kötet megírásába is bekapcsolódtál. Ez mennyire egyeztethető össze az új pozícióddal?
– Egyelőre nehezen. Azonban vannak még terveim. A Zenei élet Kiskőrösön c. kötet is azért született meg, mert a Kiskőrös története könyvből valamilyen szinten kimaradt ez a tematika. Sajnos akkor nem jutott rá elég idő. Na már most ilyen felkérések folyamatosan érkeznek. Ami még megérne egy külön kötetet, az a helyi sporttörténet, amely a 20. században igen jelentős volt. Ilyen irányba mindenképpen van még restanciám. Bízom benne, hogy sikerül majd megírni.
– Ha már a zenei életről is szó esett, ha jól tudom ez is egy közös pont bennetek. András a ’70-es évek óta zenél, te pedig trombitálni tanulsz, méghozzá Boldoczki Sanyi bácsi útmutatásával.
– Igen, most már több mint egy éve járok Sanyi bácsihoz és valóban lelkesen gyakorlok nap mint nap. Ám itt van egy jelentős különbség. Aki járt már Szürkeverebek klubkoncerten, az tudja, micsoda fantasztikus hangulatot képesek csinálni, ehhez pedig szükséges a hangszeres tudás mellett a zenészek közvetlen kiállása és személyisége. András ebben nemcsak profi, de ki is tud teljesedni benne a közönség legnagyobb örömére.
Az én motivációm a zenetanulásban nem ilyen jellegű. Nagyon szeretem a trombita hangját, és azt, hogy mindig egyre izgalmasabb dolgokat lehet belőle kihozni, ráadásul Sanyi bácsi tényleg kiváló zenepedagógus. Viszont én a munkám során emberekkel dolgozom, nekik adok át információkat, ha kell előadok, ha kell nyilatkozok, ha kell öt érdeklődőnek, ha kell kétszáznak. A szakmámban, amit legalább tizenöt évig tanultam, kell kiteljesednem, fejlődnöm. Ez egy feladat és egy elvárás is magammal szemben. Értelemszerűen, ha az ember hobbi jellegű tevékenységet választ magának, akkor ennek az ellenkezőjét szeretné megélni. A zenetanulás, a hangszeres játék, most már tapasztalatból mondhatom, olyan érzés, amit más nem képes nyújtani, ez pedig a hétköznapok labirintusában igazi kincs. Szeretném ezt folytatni, de úgy, hogy az enyém marad. Sok ismerősöm kérdezi, mi a célom vele, nyilván abból az okból, mert egyébként korántsem egyszerű sétagalopp az elsajátítása. Ilyenkor megjegyzem, nem biztos, hogy én ezt meg tudom pontosan fogalmazni, de az egészen egyértelmű, nem azért hogy „valahol, valakik” előtt majd fellépjek, vagy zenekarban játszak. Szerintem onnantól ez az egész belső késztetés is megszűnne.
Fotógaléria:
