Még novemberben az egyik közösségi média oldalán lettem figyelmes Barkóczi Tamás csodás képeire, melyeket nepáli túrája alkalmával osztott meg közösségi oldalán. A Himalájából hazaérkezve mesélt élményeiről a VIRA Magazinnak.
-Mesélnél egy kicsit magadról? Mikor és hogyan ismerkedtél meg a hegymászással?
-Kiskőrösi születésű vagyok, szerintem egyike az utolsóknak, utána nem sokkal bezárták a szülőotthont. Építészmérnökként végeztem a Műszaki Egyetemen, az utolsó években már elkezdtem mellette dolgozni Budapesten egy építészirodában, azután itthon nyitottam önálló irodát. Közel 10 évig voltam a város főépítésze, de már újra egyéni vállalkozóként ülök a tervezőasztalhoz.
A hegymászás középiskolás korom óta érdekel, osztálytársaimmal a Déli-Kárpátokban túráztunk egy hetet, életünkben először távol mindentől, a „semmi közepén”. Mai napig hihetetlen szabadságérzetet ad az, amikor kint vagyok a hegyek között, a civilizációtól messze, teljesen más bioritmusban, csak az aznapi tervekre koncentrálva.
-Milyen gyakran jársz túrázni?
-Nincs olyan hónap, hogy ne menjek valahova. Az utóbbi időben az Alpok, hazai hegységek, teljesítménytúrák, Skócia, Angliában a Lake District volt terítéken, de a Kárpátok, Pireneusok, Rila, Dinári-hegység, Appenninek, Sierra de Tramontana, Negev sivatag, az izlandi vulkánok, Eufrátesz környéke, Törökországban a Torosz-hegység keleti és nyugati részének köveit is koptattam már.
-Mi a hegymászás legnagyobb vonzereje?
-Maga a környezet, a kihívás, ahogyan feljutok a csúcsra, a kilátás, az élmény. Átéled, hogy milyen porszem az ember, és mekkora erők alakítják a világunkat, szembesülsz az Isten nagyságával is.
-Áll mögötted sportolói múlt? Hogyan találtál rá a hegymászásra?
-Edzőterembe szoktam járni, egy időben crossfit-re, trx-re is jártam. Előtte is rengeteget bicikliztem, több száz kilométeres túrákra mentünk, volt olyan időszak, amikor úsztam, félmaratonokat futottam. Később a térdem miatt felhagytam az aszfaltfutással, inkább terepfutottam. Szóval sok mindent csináltam, de szükség is van ezekre, mert fontos a jó állóképesség.
-Milyen mentális illetve fizikai készségek szükségesek ehhez a sporthoz?
-Fontos a kitartás, a monotonitás, vagy éppen a szélsőségek iránti jó tűrőképesség mentálisan és fizikálisan is. Több tíz kilométer megtétele, akár ezer méter szintkülönbséggel naponta nem okozhat problémát. Évek óta mászunk hegyet mindannyian a csapatból, okosodtunk minden túra alkalmával. Tapasztalat és olyan elméleti háttér is van mögöttünk, hogy ez nem egyenértékű azzal, ha valaki először mászik.
-Hogy indultok útnak?
-Ez attól függ, hogy mekkora útra megyünk. Egy kisebb túra nem igényel sok készülést, gyakorlatilag egy gyors döntés és megyünk. Nem foglalunk előre szálláshelyet, vagy eleve sátrat viszünk. Ha előre eltervezett hosszabb túrára megyünk, akkor általában jelezzük a hegyi menedékházakban, korlátozott a férőhely, a népszerűbb útvonalakon hamar megtelnek. A mostani expedíciónk nagyon nagy szervezést igényelt, három és fél hetet voltunk távol. A nepáli jogszabályok szerint a kinti hegymászáshoz helyi túravezető és serpa is kötelező, nélkülük nem indulhattunk útnak. Le kellett tisztázni pontosan, hogy milyen útvonalon szeretnénk menni, azt hány nap alatt lehet teljesíteni, hová kell csúcsengedélyt beszerezni, milyen eszközöket tudunk, és miket kell vagy érdemes vinnünk. Készítettünk egy felszerelés listát mindenről, amire szükségünk volt, vittünk ki közösen gyógyszereket, vízfertőtlenítő tablettát.
-Miben volt más ez az expedíció az eddigiektől, milyen élményekkel gazdagodtál?
-Nepál kulturálisan és klímájában is nagyon különbözik Európától. A helyi vezetőnket régebbről ismertük, nagyon barátságos volt, így jó hangulatban és személyes légkörben telt ez a pár hét. Mivel nem voltam ezelőtt még 6400 méteren, készültem rá, hogy nem lesz étvágyam, a szervezetem másképp fog működni, és csak ott derül ki, hogy viselem. Körtúrában összekötöttük a Mera csúcs és az Everest alaptábor felé ellentétes irányban vezető két trekking útvonalat, a középső szakaszon 5000 méter körüli magasságban egy teljesen elhagyatott völgyben mentünk. Ez a rész tetszett a legjobban, magunk voltunk a hegyek között, sátraztunk és kerozinos főzővel készült a napi két meleg étel, ami leginkább rizs vagy tészta volt kevés szósszal, sajttal, némi szárított hússal. Amúgy húst nem nagyon ettünk, nem tudtuk, vagy épp láttuk milyen forrásból származhat, másrészt lassú az emésztése ebben a magasságban. A völgy végén az 5845 m magas Amphu Laptsa hágó megmászásával értünk át az Everest melletti Khumbu völgybe, a hágó tetejéről 60 métert kötélen ereszkedve. Az expedíció sokszínűségét jellemzi, hogy izzadtunk a napon pólóban bambuszerdőkben az Alpok jeges csúcsainak magasságában, vénasszonyok nyara életérzéssel túráztunk fölénk magasodó hat-hét-nyolcezres csúcsok között és jeges szélben, dupla pehelykesztyűben, hágóvassal vágtunk neki gleccsereknek jégorgonák mellett. Európai távolságokhoz szokva hihetetlen nagyok a léptékek, átlagosan 8 órát mentünk egy nap, nagyjából 120 kilométeres kört írtunk le, 15000 méter szinttel, sokáig velünk szemben volt a Mount Everest és a Lhoce. A hindu és buddhista szakrális építészet egészen különleges, sok kolostort, templomot, sztúpát bejártunk. Megismertük a kinti emberek hétköznapjait, sorban álltunk a kitöltendő papírok útvesztőiben, tömeg-közlekedtünk négy ember per négyzetméteres sűrűséggel.
-Ezekre a túrákra kell készülni? Hogyan zajlik nálad a felkészülés?
-Edzésként tavasszal a Jalovec csúcsra másztunk fel a Júlia-Alpokban, a Mátrában az Ágasvárra többször fel- és lementünk egymás után, hogy meglegyen a megfelelő szintkülönbség, szeptember elején akklimatizációs túraként az Olaszország és Svájc határán fekvő Monte Rosa hegységbe mentünk, 4563 méterig. A Himalája előtt 4-5 napot folyamatosan 4000 méter felett szerettünk volna tölteni, mivel a szervezet emlékszik egy ideig az alacsonyabb oxigénszinten eltöltött időszakra, így sokkal könnyebb az akklimatizáció utána. A Monte Rosán előforduló szapora szívverés, hányinger, fejfájás és étvágytalanság után Nepálban 4800 méterig nem volt semmiféle tünetünk, érezhető volt a felkészülési túrák eredményessége.
-Mi volt a legkeményebb kalandod?
-Ha hegyi kaland, akkor a mostani Himalája. Több mint két hét az ittenihez képest 50% oxigéntartalmú levegőn, a Mera csúcson már csak 44% volt, előjöttek a magashegyi betegség előbb említett tünetei, a fejfájás, hányinger, étvágytalanság. Bármilyen fizikai tevékenység közel kétszer annyi energiát igényelt, mint itthon, a gyors kifulladás elkerüléséhez tudatosan törekedni kellett arra, hogy mindent lassabb, kontrollált izommunkával végezzünk, ne rohanjunk. Éjszaka jéghidegben aludtunk, a sátor jeges volt belülről, a hálózsák amit a túravezetőnktől kaptunk, nem hőszigetelt eléggé.
A legmagasabb ponton töltött éjszakán éjfél után felébredtem, nem tudtam visszaaludni a légszomj miatt, így ébren megvártam a reggel hat órás ébresztőt. Mondhatjuk összességében kicsit spártaiak voltak a körülmények, 8 kg-t fogytam, a felét azóta már sikerült visszaszednem.
Ha nem hegyi, akkor mikor először stoppoltam Krakkón keresztül, egy álrendőr kirabolt és miután kerítéseken átugrálva kergettem a belvárosban és utolértem, leütött… de ez egy másik történet… azóta jókat nevetek rajta.
-A fizikum vagy a mentalitás segít túl a nehézségeken?
-Bár többféle tünettel, de a szervezetünk bírta hosszú távon a magasságot, ennyiben kellett a fizikum. Élveztem, hogy ott vagyok a hegyen, ez háttérbe szorította a nehézségeket. Hogy feladnám, egyszer sem fordult meg a fejemben, sokkal erősebb volt a motiváció, ahogy kisütött reggel a nap, és elindultunk, magával ragadott a hegy, felülírta a negatív érzéseket. Amikor egyedül voltunk a Kongme Dingma völgyben, annyira megfogott a hely, nézve a színeket, folyókat, tavakat, magas füves pampát, óriás sziklákat, gleccsert, havas csúcsokat egymás mellett, hogy elkezdett potyogni a könnyem, csak mentünk a völgyben és egyszerűen gyönyörű volt.
-Honnan jött Nepál ötlete?
-A Himalája, különösen a Mount Everest (Csomolungma) környéke már régóta szerepelt a bakancslistámon. Pár éve terveztük már, de annyi munkánk volt, hogy nem tudtunk időt szakítani rá. Isteni gondviselés volt ez, hatalmas földrengés pusztított mikor kinn lettünk volna. A Mera Peak a maga 6400 méter körüli magasságával vállalható célnak tűnt, mellette szólt még, hogy a világ hat legmagasabb csúcsából öt látható róla, a Mount Everest, Kancsendzönga, Lhoce, Makalu és a Cho-Oyu. A túra első harmadánál került sor a csúcstámadásra. Az 5300 méteren lévő alaptáborból indultunk hajnalban, így 1100 métert kellett megtennünk aznap fel és le a gleccseren. Egész nap erős szél fújt, ez nehezítette a mászást, de a kilátás mindenért kárpótolt.
-Volt már rá példa, hogy eltévedtetek? Milyen kvalitások tudnak ilyenkor segíteni?
-Van digitális térképünk, GPS-ünk meg minden, de sokszor inkább a papírtérképet választjuk. Azt szeretem benne, hogy agyban is ott kell lenni. Tudnom kell, hogy honnan hová megyek, meghatározni hol vagyok a környező csúcsok, völgyek alapján. Amikor az ember ráutalja magát az útvonaltervezőre, akkor nem gondolkozik, nem mindig tervezi meg fejben az utat. Ha valami miatt mégis gyanús lenne, hogy nem a jó irányba tartunk, akkor jól jön egy GPS-es helymeghatározás. Külön szeretem a hegymászásban, hogy fel kell találnom magam adott helyzetekben. A Himalájában felhőbe kerültünk, ahogy jöttünk lefelé a Mera csúcsról, pár méter volt a látótávolság, csak a hóban kitaposott nyomok után tudtunk menni, semmi egyéb jelzés nem volt. Sok izgalmas helyzet adódik, amikor fontos, hogy tudjunk tájékozódni.
-Mit jelent neked a hegymászás? Ha egy szóval kellene jellemezned, mi lenne az?
-Szabadság. Szellemi munka mellett határozottan jót tesz, ha több napon keresztül csak fizikai tevékenységet végzek. Nekem inkább szabadidős tevékenység, amikor a természetben mozoghatok, mint sport. Ha teljesítménytúrára megyünk – legutóbb a Badacsonyban jártunk a tanúhegyeken – ott hangsúlyosabb a sport jellege.
-Mi a legemlékezetesebb élményed?
-Amire leginkább emlékezni szoktam, az a különleges érzés, amikor a felfelé vezető út után kinézek a fejemből a csúcson és rácsodálkozok egy-egy hegyre. Nem egy sztori, hanem maga a hely hangulata, kisugárzása ég belém. A Pireneusokat például nagyon szerettem, annak is a déli, spanyol oldalát, ott nagyon érdekes sziklaformák voltak. Nem tudok egy legemlékezetesebb élményt kiemelni, sok van és mind más és más.
-A túrák által érzed azt, hogy lelkileg megerősödtél?
-Nyugalmat és erőt ad egy-egy ilyen túra, kilépek a mindennapi pörgésből, feltölt a természetben töltött idő, új lendületet ad.
-Egy kezdő hegymászónak mit javasolnál?
-Először is túrázzon egy kicsit a hazai hegységekben, hogy érezze, mennyire bírja a terhelést, és mekkora élmény nyújt számára. Később menjen el a Kárpátok magasabb részeire, vagy az Alpokba, fokozatosan emelje csak a magasságot, csatlakozzon túratársakhoz, hegyet mászni alapvetően nem magányos műfaj. Szerezzen tapasztalatokat, ismerje meg sajátmagát, a határait. Kezdőként semmiképpen sem szabad beleugrani egy olyan kihívásba, amiről nem tudja, hogy tudja-e majd teljesíteni. Sokszor via ferrátázunk és jártunk úgy, hogy egy új pár azt gondolta, hogy bírni fogja, de a fal közepén megálltak, így két tapasztalt mászónak kellett több órán keresztül húzni-tolni őket, hogy lejussanak. A fokozatosság elve fontos.
-Mik a terveid a 2018-as évre?
-Egy iráni vulkán tervben van már, ez lenne a következő nagyobb célunk, persze csak ha a biztonsági feltételek is javulnak. Emellett leginkább közelebbi, európai hegységek lesznek nagyrészt.
