Földúton halad a terepjáró. Éppen pirkad: a fenyves fölött már előtűnnek a Nap első sugarai. Egyszer csak megáll a platós gépjármű: jobbra magasles, balra kukoricacsutkák, felkötözött lucerna, idébb pedig egy félig befagyott dagonyázó, betonmedencében. Kinyílik a terepjáró ajtaja és termetes férfiember száll ki: Hirsch-Tagai Ádám, vadőr. Vagy mondhatjuk más megnevezéssel is: hivatásos vadász.
Igen, tavaly augusztus óta — mondja büszkén Ádám — miközben felméri a terepet. — Na, ide kell szórnom kukoricát, mert megették a vadak. Látszik a sok lábnyomból is, hogy szeretnek ide járni a vaddisznók, őzek és szarvasok. És már szórja is ki a csöveket a kosárból a földre. Hiába: ez nem vadetető, hanem „szóró”. Mint meséli, a magasles közelébe így csalják oda az itt élő (vagy átvonuló) nagyvadakat. Aztán van olyan hely is, amely tényleg csak etető: ott kilövés nem történhet, mert az odaszoktatás a cél.
-Mi a te területed?
-Ketten dolgozunk mint vadőrök Szomor Vilmossal a soltvadkerti Kossuth Vadásztársaság alkalmazásában és valójában a teljes vadászterületért felelősek vagyunk. Ma például én a kukorica kiszórásáért. De látod: a múltkor széna és alma került ki, máskor almatörkölyt borítottunk le a nagyvadaknak. Gyere velem: bejárjuk Selymest és Csábort!
-Vili nem jött ki?
-Ő ma a magasleseket tartja karban. Megvan a rendszer, hogy mikor kellünk ketten és mikor elég egy ember. Délután én is nekilátok a mobil leshelyek rendbe tételének. Na, megérkeztünk a következő szóróhoz. Vékony a jég, még fel tudom törni bakanccsal az itatón. Bezzeg nyáron: hetente kétszer hordjuk ki tartályban a vizet az állatoknak! Ezt a fatörzset látod? Teljesen lejött a kérge, dörgölőző fának használta a vaddisznó. Vakargatja az oldalát, nyilván az élősködők ellen.
Közben rázkódunk a terepjáróval a meglehetősen változatos selymesi tájon. Itt egy birkanyáj vonul, ott őzek ugranak fel, egy pillanatra szarvast is látunk. Be kell vallanom, soltvadkertiként fogalmam sincs, merre járunk. Aztán ha az országút vagy tanyasor közelébe érünk, összeáll a kép. Közben újabb megálló, újabb kukoricaszórás.
-Na, ezt a kutricát magyarázd el! — mutatok rá egy fa tákolmányra. Lécekből áll, alul alacsony bejárattal.
-Ez kis vadmalacoknak készült. Februárban megellenek a vaddisznók, és megindulnak turkálni az erdőben. Ideérnek. Az anya még csak-csak engedné a kismalacokat enni a finom morzsolt kukoricából, de a süldők rendkívül türelmetlenek a kicsikkel és ellökdösik őket. Ezért aztán ebbe az etetőbe szórjuk be a roppantott kukoricaszemeket. A kicsik bemennek, a nagyobbak viszont nem férnek be.
-De ilyenkor nincs kilövés.
-Nem, ilyenkor nincs! A vadgazdálkodás része az is, hogy engedjük felnevelődni a fiatal vadakat. Kinek volna haszna abból, ha lelőnénk az anyaállatot ebben az időszakban?
Aztán egy fura halomra leszünk figyelmesek. Odamegyünk: egy borz teteme. Nem is tudtam, hogy van borzunk! Mi lett ezzel? Fordulok Ádámhoz.
A borz dúvad, így pusztítandó. Nyilván kilőtte egy vadász. Bár, behúzhatta volna a sűrűbe! Megeszi a földön levő fészkekből a tojásokat és fiókákat (ld: fácán, fogoly, kacsa), de veszélyes a kisnyúlra és más haszonvadra is. Ugyanúgy dúvadnak minősül a róka és a mostanában nagyon elszaporodott aranysakál. Ez utóbbi nagyon ravasz: nem tudjuk például, hogy hol lakik. A róka és a borz kotorékban, mondhatni „várban” él. Látjuk, ismerjük és kotorékebbel kihajtható onnan. Az aranysakál az utódok világra hozatalát megoldja egy kisebb mélyedésben, de az nem állandó lakhely. Nagyon nehéz kilőni, mert bújik az ember elől. Viszont a haszonvad állományban nagy kárt tud okozni.
Végül egy szürke követ vesz ki Ádám az egyik szórónál és elhelyezi egy alacsony fatuskón. Ez valójában a nyalósó, melyet a kérődzők és a vaddisznó, de apróvadak is rendszeresen nyalogatnak. Ebben benne van mindaz az ásványi anyag, melynek pótlása fontos és az állat ezt maga is érzi. A tucatnyi vadetető és szóró rendszeres odafigyelést, feltöltést igényel. Egy ilyen körútra kísérhettem el a társaság egyik vadőrét.
Káposzta Lajos
