Nem vagyok oda különösebben a sörért. Leginkább azokat a – főként citromos –minimális alkoholtartalommal bírókat kedveltem, amikre férfiember megvetően csak annyit mond: „Az nem sör!” Ráadásul az IR miatt, mostmár azokat is elfelejthetem. Szóval egy kiadós futás vagy túra után, marad a szóda vagy a cukormentes kóla.
A héten úgy esett, hogy a közösségi oldal feldobott egy kétéves emléket, ami a sörrel kapcsolatos. Ma erről mesélek.
Amikor két évvel ezelőtt márciusban megjelent a Napifelhő című könyv, annyira elfáradtam, hogy egy ideig nem írtam fel az autizmussal élő tanítványaim meglepő vagy humoros, de elsősorban tanulságos mondatait. Pedig a világot arra tanítják, hogy több és gazdagabb, mint azt mi – magunkat önelégülten normálisnak tituláló emberek –, sejtjük.
Megmutatom miért. Az egyik fejlesztő órán a tetőtéri teremben ültünk a fiúkkal. Hetek óta fűzött az egyikük, engedjem meg neki, hogy a tetőszerkezetre nyíló ajtót kinyissa. Természetesen „csak egyetlen pillanatra”. Feladtam. Mindannyian az ajtóhoz mentünk. Ő egy határozott mozdulattal kinyitotta. Egy összepréselt sörösdoboz volt benne.
Azt gondoltam, nagyszerű, tíz évvel ezelőtt sem voltak az emberek környezettudatosak”, de ezen felül, legyintettem az ügyre. Nem úgy a srác.
Kivette, körbeforgatta, és megkereste rajta a szavatossági időt. 2007-ben járt le. Megkért, hogy keressem ki, mennyi egy sör szavatossági ideje, hogy abból kiderítsük, mikor építették be a tetőteret.
Micsoda hihetetlen logika, és gondolati gazdagság?!
Csak álltam ott, és döbbenten figyeltem őt. Felmértem a magam egyszerű, „2007-ben járt le, na és akkor, mi van”– mélységű gondolataimat. A nyomába sem értem.
Ugyanezen a napon történetmesélőset játszottunk, a Story Cubes játékkal. Úgy kellett kanyarítani a mesét, hogy a kocka legfelső oldalán lévő ábra bekerüljön a mondatba. A sör kapcsán építészeti kérdéseket megfogalmazó fiú fogta az egyik kockát, és így szólt:
– Na, ez a kocka most, képzeljük el, hogy egy ember!
– Oké – hagytuk rá a többiekkel.
– Ideteszem ezt az embert – majd egymás tetejére helyezte őket. – És folytatom a történetet, ami nagyon izgalmas lesz, hiszen…emberünk kockára tette az életét.
Miközben mindannyian jót nevettünk ezen a zseniális trükkön, azon törtem a fejem, honnan születnek a mai gyerekek fejében ezek az éleslátó, felnőttekét bőven felülmúló friss gondolatok?
Olyan különös lett a világ. Idejekorán felnőttekként kezeljük a gyerekeket. Mindent megvitatunk velük, figyelembe vesszük a véleményüket. Már nem használjuk annyiszor szüleink kedvenc szavajárását: „ehhez még kicsi vagy”. Nem. Más lett a viszony szülő és gyermek között.
A nagy kérdés „csupán” az, felnőtt-e az én generációm azokhoz a gyerekekhez, akiket mi neveltünk öntudatosságra?! Van-e bennünk elég erő és bátorság, hogy azokban a kapukban, amiket mi nyitottunk meg számukra, ott álljunk erősen és bátran?
Az autizmussal élő gyerekek számomra mindig azt mutatják meg, hogy meg kell tanulnunk nyitott elmével járni. A szokásainkat, megrögzöttségeinket folyton felül kell bírálnunk, bármilyen képességű, gondolkodású vagy jellemű gyermeket kaptunk. A szülői válaszrepertoárból lassan kikopik a “csak” és az “azért, mert azt mondtam és kész”.
Vajon készen állunk felelősséggel felvállalni mindazt, ami ezzel a vakmerő lépéssel együttjár?
Mert nekik szükségük van ránk. Készen kell állnunk a világra, amit mi változtattunk meg számukra!
A kiemelt kép forrása: pixabay.com/DigiPD
