Voltam már a János Vitéz Látogatóközpontban. Tudósítottam többek között a Levendula teraszról és elmentem a fiammal a dobozkiállítás eredményhirdetésére. Csakhogy nem jártam odabent. A titokzatos alagútban, ahol Jancsi Jánossá lesz. A juhászbojtár királlyá.
Mivel az a történet, amin jelenleg dolgozom – részben ebben a különleges alagútban játszódik – a fiammal együtt végigmentünk rajta. Hogy miért nem tettem meg ezt korábban? Ez járt a fejemben, miközben Jancsi segítőjéül szegődtünk.
Talán ti, kedves Olvasók is úgy vagytok, hogy nem jártatok még benne a gyerekeitekkel vagy az unokáitokkal. Nap mint nap elmentek az impozáns épület mellett. Vagy a „hajós” játszótéren vigyázzátok a kicsiket. Mégsem voltatok odabent.
Pedig ezt a labirintust látni kell. Pontosabban szólva: átélni.
Mindig a központ egy kedves munkatársa vezeti a túrát. Indulás előtt egy tableten mi alkottuk meg Jancsi teljes outfit-jét, majd beléptünk a sötét ajtón. A retro figurákat nézve, igazi libabőrös érzés volt a labirintusban haladni. Visszarepített a múltba, amikor a diavetítéshez – projektor híján – apa beszorított egy hatalmas lepedőt a hálószobaszekrény felső ajtajaiba, mi a vetítő mögé kucorodtunk és mondtuk a kívánságainkat: A Vadölő, János vitéz, Zsuzsi segít anyukának, Vackor az óvodában, és persze a legeslegnagyobb kedvencem: A hókirálynő. A sötétben kotorásztunk az öreg papírdobozban és adtuk apu kezébe a filmek jellegzetes, kicsi, műanyag vagy zöldes kartonpapír hengerét. Ő befűzte. Néha fordítva és akkor nagyokat nevettünk. A gép teteje sokszor olyan forró volt, hogy nem lehetett hozzáérni, de mi csak kértük a következőt. Mert színestévénk még nem volt, de a diafilmek színesek voltak.
Ezek persze mindig téli emlékek. Nem ám popcornnal. Igazi, sütőben sült tökmaggal. És az utánozhatatlan illattal, ami betöltötte a házat. Úgy mondta a dédi, aki néha még tótul használt néhány szót, hogy tökmagot „riszkálni”.
Hasonló érzés végigmenni a labirintuson. Retro és modern egyszerre. Mivel nekünk kellett (volna) segíteni Jancsinak a kalandokban, fontos (lett volna), hogy jól emlékezzünk magára a történetre. Nos, én szinte mindenben elvéreztem. Szerencsére ott volt a fiam.
Nem szeretnék részleteket elárulni, hiszen akkor ellopnám az átélés eredetiségét, de abban biztosak lehettek, hogy szemet, fület, egyensúlyérzéket gyönyörködtető élményben lesz része annak, aki vállalkozik rá, hogy Jancsi mellé szegődik addig, amíg Jánossá nem válik.
Köszönjük az élményt! Újra el kell olvasnom!
Kiemelt kép forrása: regiojatek.hu
