Nemrégiben egy csodás tavaszi túra közben hosszú alagúton át haladtunk. Egy darabig a sínek melletti durva köveken csörtettünk. Körülbelül addig, amíg a hátunk mögül érkező fény valamennyire biztonságossá tette a lépteinket.
A menetrendből kiderült, hogy a vonat nem érkezik oda azalatt tíz-tizenöt perc alatt, amíg az alagúton át botorkáltunk. Egy ideig megnyugtató volt az előttem haladók lépéseinek ritmusába kapaszkodva menni. De ahogy a fény fogyott, mintha az alagút is szűkebb lett volna. A néhány méterenként kétoldalt felsejlő világosabb bemélyedések adtak némi támpontot, és valami furcsa, tétova „van menekülő út, ha jön a vonat” érzést, annak ellenére, hogy tudtuk nem fog jönni.
Amolyan bátorságpróbaféle volt ez. A szorongás alattomosan kúszott fel a gyomromból a torkom felé, ahogy a fény eltűnt a hátunk mögött gyarapodó méterek markában. Egy idő után a sínekre tértünk rá. A keresztfák egyenletes lüktetése diktálta a tempót. A murva recsegésének megszűnésével a távolban halványan derengő fénykapu egyszerre volt kísérteties és hívogató.
Mint bólogató kiskutyák a régi Ladák kalaptartóján, úgy ringott a fejünk ugyanarra a belső vezényszóra. Volt egy pillanat, mikor szinte pánikba csomagolta a szívemet az idő. Soha véget nem érőnek tűnt az út, és én szerettem volna sikítani vagy kirohanni, csak érjen véget a fokozódó tompulás a mellkasomban.
A rámtelepedő transzban hirtelen tudatosodott bennem, miért érint ilyen mélyen ez a párszáz szürke méter az alagúton át. Az egyre rémisztőbb 2022-es évre emlékeztetett. Kétségbeesetten vágyjuk az alagút végét, de sorra telepednek ránk a nyomasztó hírek, gondolatok, történetek. Egy ideig tudunk kapaszkodni a körülöttünk baktatók változó sziluettjébe, de valahol legbelül, mélyen, egyedül érezzük magunkat. És megfojt a bizonytalanság kérges kötele.
Ahogy a távoli fénylő kapu növekedett, és újra megcsillant a beszűrődő kora tavaszi délelőtt fénye a sínpáron, könnyebb volt lélegezni. Megragadni a reményt, dédelgetni és kiűzni vele a megfogalmazhatatlan félelmet.
Ma reggel az első uborkapalánta hófehéren dugta ki fiatal vállát a palántaföldből. Dacolva a márciusi faggyal. Ma róla veszek példát. Ahogy az ő föld-alagútján a fény felé tört, rendületlenül.
