Az inzulinrezisztens társadalom veterán tagjaként írok. Sokunk történetének mozaikjából építem fallá azok köré, akiket senki nem véd meg.
Az inzulinrezisztencia lopakodva közelít. Néha szédül az ember, közvetlenül étkezés után. A diagnózis előtt gyenge, rosszul érzi magát. Ha eszik, gyakran szédül. Ha elege van az evés utáni szédülésből, nem eszik. Akkor azért szédül. Dolgozni, sportolni egy rémálom.
Ha rosszul van, remeg, izzad, a világ körvonalai összemosódnak. Nekem a fülem is bedugul. Mintha egy lakatlan szigeten ragadna. Senki nem látja igazán. Aki látja, azt hiszi szimulál.
Elküldik CT-re, MRI-re, és az összes mozaikszavas rendelőbe. Kardiológiára, szívultrahangra, neurológiára, fül- orr gégészetre, mellkasröntgenre, pajzsmirigyvizsgálatra, vérvételre. Én egyszer az SBO-ra is bekerültem.
Néhányan azt gondolják, az inzulinrezisztens ember pánikbeteg. Azt a betegséget is könnyen és méltatlanul demoralizálják az ítélkezők. Persze a kettő nem zárja ki egymást. Nekem is eszembe jutott, amikor hajnali 2-fél 3 környékén az ágyamon ülve, reszketve, izzadva, halálfélelemben ültem tanácstalanul. Néha sírva, néha csak tompa tekintettel nézve az árnyékokat a falakon. Azóta tudom, a sorstársaknak ez kardinális időpont.
Ebben az állapotban – talán – senki nem gondol arra, hogy a problémánk gyökere az étkezés. Hiszen úgy növünk fel – különösen itt, a tót paraszt családokban –, hogy „gyorsan együnk, aztán szaladjunk dolgozni. Nagyszülők, dédszülők éltek füstölt szalonnán, erős paprikán, idénygyümölcsökön”. Ez igaz. És működött. Nem zárja ki, hogy most másképp működik. Mert a betartott szigorú diéta legyőzi a tüneteket.
Kell egy jó endokrinológus, egy jó dietetikus. Kell egy cukor- és inzulinterhelés. És kell az inzulinrezisztens ember, aki komolyan veszi a diagnózisát. Kell(ene) a barátoktól és családtagoktól toleráns hozzáállás. Hogy ne vegyék személyes sértésnek egy családi ebéden, hogy „köszönöm szépen, nem kérek a cukros sütiből, a tört krumpliból, a fehérlisztes rántott húsból, a befőttből vagy a fehér rizsből”. Ez nem úri huncutság! Nem szimuláció. Nem igaz, hogy „az a kevés nem árthat!”
Egy életünk van. Saját, személyre szabott „keresztünk”. Ami nem ketrec. Ha jól figyelünk, egy tágas mező. Ésszerű korlátokkal. Az inzulinrezisztens diéta élhető. Jó irányba változtatja az életet. Vigyázzunk magunkra és egymásra!
A kép forrása: pixabay.com/sweetlousie
