Az első nagypéntek is ilyen szomorkás, szürke hétköznap lehetett. A kereszt alatt álldogáltak az emberek. Azon töprengve, ez vajon a világvége? Az az ecetszagú, töviskoronás férfi tényleg az Isten fia? A köntösén osztozkodtak, kockázva és kockáztatva mindent, amiben addig hitt az emberiség.
Nagypéntek a magány és a reménytelenség filmjelenete. A főhős barátai elbújtak, azt is letagadván, hogy ismerik. Vagy csüggedten lógtak egy fán megbánva az árulást. Mindenki ítélkezett. Aki pedig ítélt, a kezét mosta. Az anyukája csendben sírdogált, miközben a fiát nézte. Pokoli lehetett. Emlékezni a születésére, a pásztorokra, az istállóra, az ajándékokra. Valószínűleg úgy érezte, elég dicstelen vég lenne ez bárkinek. Különösképpen annak az embernek, aki egész életében mások javát kereste.
Mindannyiunk életében vannak ilyen dicstelen szakaszok. Elárulnak, becsapnak, nem becsülnek. Családtagok, kollégák, barátok. Bár nem mérhető a főhőséhez, de jól ismerjük a terhet, ami keresztként nehezedik ránk. A mellkasunk nehezen mozdul, a gondolataink cikáznak vagy megbénulnak. A fájdalom túl erős. Nem látszik a „hogyan tovább”.
Több mindent tehetünk. Sírhatunk, dühönghetünk, kereshetjük a felelősöket, hangoztathatjuk a miértjeinket. Eltemethetjük magunkban a sebeket, feldolgozhatjuk őket, vagy ideig-óráig elterelhetjük a figyelmünket. Tulajdonképpen mindegy is. Nem lehet megspórolni életünk nagypéntekjeinek kegyetlenségét. Élhetünk, tervezhetünk, kontrollálhatunk mindent, előbb vagy utóbb érnek veszteségek.
Minket mindig a hétköznapi dolgok érdekelnek. Mint a többieket régen. Mi van, ha ellopják a főhős testét? Micsoda bizarr, furcsa gondolat! Ki fogja elhengeríteni a követ? Miért nem hiszik el a férfiak a tényeket, ha azt egy nő mondja? A fő kérdés, ellátunk-e húsvét vasárnapig?
Nem baj, ha nem értjük pontosan a történetünk minden apró részletét. Csak legyen bátorságunk megtenni azt a keveset, mit tudunk. Nagypéntek reggel egy átlagos hétköznapnak tűnt. Délután sorsok fordultak meg. Mégis elvezetett húsvétvasárnap ragyogó nyitányához. Egy hajnal, egy asszony néhány kenőccsel a kezében, egy egyszerű, egyenes kérdés. Hétköznapi emberek tették a dolgukat. És a világ örökre megváltozott.
