A nyár utolsó hétvégéje. Hétfőn sok ezer család előtt nyílik az óvoda és az iskola. A bezáródó kapuk mögött anyukák állnak. Legizgatottabban azok, akik először. A MI kicsi fiunk vagy lányunk nemcsak a MIénk már. Egyedül kell helytállnia. Az ember lánya ilyenkor óhatatlanul nosztalgiázik.

Úgy kezdődik, hogy meglátjuk a két csíkot. A spontán ÉNidő hivatali ideje lejár. A nő egy időre megszűnik ÉNnek lenni. Kettő az egyben akció keretében MI lesz belőle. 

-Hirdetés-

Pontosan emlékszem a körülöttem lévő hangokra, fényekre, tudom hol ültem, amikor először éreztem, hogy Ő megmozdult és tudatosult bennem, hogy MI vagyunk. Amikor a karomra fektették és a kezét fogtam, az még nagyon, de nagyon messze volt attól a perctől, amikor először éreztem, hogy most már Ő és ÉN vagyunk. Hetek óta otthon voltunk. Ő elaludt, lementem a nappaliba és emlékszem, hogy a Shrek ment a tévében. Álltam a nappali közepén, Shrek és Szamár éppen arról beszélgettek, hogy az ogrék olyanok, mint a hagyma. Addigra már sokszor láttam azt a részletet, de annyira furcsa volt, hogy a tévé szól, a világ pontosan ugyanúgy megy előre, miközben én képtelen vagyok kiverekedni magam a szoptatás-büfiztetés-pelenkázás Bermuda-háromszögéből. Leültem a kanapéra. Idegennek éreztem rajta az anyagot, más volt a nappali akusztikája, és belémhasított, hogy hiányzik belőlem egy darab.

Aztán sokat olvastam erről, hogy a szülés olyan, mint egy műtét, mégha nem császárral szülünk, akkor is. A szervezet elgyászolja, az „elveszített” részét. Ahhoz pedig idő kell. Talán sok, talán kevés. Egy biztos. A MI helyén most már két ÉN csücsül. Nyíltan vagy tétován, de mindkettő követeli az ÉNidőt. A legtöbben azt tanácsolják az édesanyának, hogy bátran legyen minden napjában olyan rész, amikor csak önmagával foglalkozik, mert ez a gyermekének is a javát szolgálja. Hú, milyen nehéz erre átváltani, hiszen olyan sokáig testünk-lelkünk része a kisbabánk. Ha nem vagyunk mellette, fizikai fájdalmat okoz a lelkifurdalás. 

Néha könnyen megy. Olykor nagy kihívás, bár sorban állnak a rokonok pesztonkául. Előfordul, hogy annyira kemény feldolgozni az óriási változást, hogy sem a babája, sem a saját ÉNideje nem tölti el örömmel az édesanyát.

Telnek a hónapok. Alig szűnik meg a „kettő helyet kell egyél” tanácsos szakasz, a társadalom továbbra is MIként kezeli az anya-gyerek párost. Kedvenc fiús anyukás kérdés: „És, hogy álltok a pisiléssel?” Hát, ö….hogy is mondjam?! Tapintatos válasz üzemmód bekapcsol.

Ha szomjasak vagyunk, megkérdezzük Ő szomjas-e? Ha gyerekkorunkban féltünk a sötétben, úgy terelgetjük, mintha a sötétben félni kellene. Ha szeretjük a focit vagy a néptáncot, kedvet próbálunk teremteni hozzá. Óvjuk a MI félelmeinktől, megosztjuk vele a MI tapasztalatainkat, betartatjuk vele a MI szabályainkat.

Az is lehet, hogy a kamaszkor egy óriási felkiáltójel az anyák felé, mert a srácaink nem bírják tovább és elegük van a MIből, csukott ajtóval teremtenek ÉNidőt maguknak. Ki tudja, lehet, hogy tanulhatnánk tőlük? A fel-fel bukkanó káromkodásokból, a becsapódó ajtókból, idegesítő hangsúlyokból; a kendőzetlen őszinteségből. Félreértés ne essék, hogyan máshogy nevelhetnénk, ha nem a MI elveink alapján. Kell, hogy a MI biztonság, menedék és erőforrás legyen. Mert az ÉN kihívás, kockázat és kaland. 

Az óvoda és az iskola mindig új dimenziókat hoz az addig megszokott személyes névmásaink kényelmes világába. A MI szeptembertől nemcsak a család, hanem az ovis csoport, az osztály, vagy a kollégiumi szobatársak. Ránk pedig az a feladat hárul, hogy teremtsünk egy olyan MIt számukra, ahová az örömöktől és szomorúságoktól elfáradt ÉNek mindig hazatérhetnek.

Kutyifa Anikó
Fotók: https://pixabay.com

MEGOSZTÁS