A huszadik tanév, amit pedagógusként élek meg. Ez a két évtized nagyon változatos volt; színtereket, városokat, feladatköröket tekintve. Ráadásul ezidő alatt váltam anyává is. Minden szerepkör izgalmas és különleges volt, elsősorban azok miatt az emberek miatt, akiket megismertem.
Pedagógusnak lenni szerintem annyi, mint megtanulni tanulni. Emberré nevelni magunkat és másokat az embertelenedő világban. Látni sorsokat és életutakat. Büszkén figyelni, ahogy a gyerekek bosszantó makacssága az évek során kitartássá, elköteleződéssé nemesül. Szembemenni jónak vélt önmagunkkal és formálódni. Először változni és csak azután elvárni a változást. Megtalálni az éppen elegendő segítség bátorító egyensúlyát. Hallgatni, észlelni, érezni a gyerekek rezzenését. Tehetséget keresni izgágaságban, támogatást adni elveszettségben. Megismerni önmagunkat, tűpontosan érzékelni, ha elég, ha sok, ha már kárunkra van.
Mivel ilyen hosszú ideje vagyok a pályán, jól ismerem a péntek van életérzést. A hétvége kapuja. Meggyőződésem, hogy minden gyermek díjat érdemel, aki pénteken – pláne délután – még hadra fogható. Mai történetem hőse – egy autizmussal élő, fantasztikus kissrác – pénteki fejlesztésen vasárnapi derűvel dolgozott.
Ám az egyik feladatnál a figyelme elkalandozott. Abbahagyta a munkát és zavartan nézegetett körbe. Fülelt. Majd újra dolgozni kezdett. Megint megállt. Ismét fülelt.
– Valami zavar téged? – kérdeztem pár perc után.
– Igen. Zavar. – felelte határozottan. (Autizmusban – a szó szerinti értelmezés miatt – a válasz a kérdésre érkezik. Kifejtésre gyakran csak akkor számíthatunk, ha sokkal pontosabban kérdezünk.)
– És mi zavar? – folytattam a beszélgetést.
– Mmmmmmmmm – búgta monoton hangon.
Ekkor vettem észre, hogy bekapcsolt a termosztát. Mivel a fagyhalál már nem fenyegetett bennünket, leállítottam. Ő pedig megnyugodott és gond nélkül befejezte a feladatát. Ilyen helyzetekben folyton az jár a fejemben, hány kihívást jelentő viselkedés mögött állhat „egyszerű”, érzékeléssel kapcsolatos túlterheltség a tantermekben.
Persze azt is mondhatnák kötözködőbb kedvű egyének, „nehogy már azzal kelljen foglalkoznom, hogy zavarja a termosztát, bezzeg a mi időnkben, ezek a mai gyerekek” stb. De szerintem ez a mi felnőtt generációnk felelőssége. Mi tettük a világot inger és – információáradattá. Nemcsak gyorsabb, de impulzívabb, zaklatottabb és hangosabb környezetet alkottunk a gyermekeink köré. Miért vagyunk meglepődve, ha – mint egy becsületes tükörben – ezt látjuk bennük is. Ezzel nekünk kell kezdeni valamit. Az egész problémához képest igazán nyúlfarknyi a termosztát lekapcsolása.
Remélem egyszer végre lesz valahol, valaki, aki IGAZÁN ért minket, és elhiszi nekünk, pedagógusoknak, szülőknek, hogy a túl kicsi termekbe zsúfolt, túl nagy létszámú csoportok, túl kevés segítő szakmájú emberrel, nem a felnövekvő generáció érdekeit szolgálják. Nem tudjuk észlelni, felfedezni az egyéni nehézségeket. Vagy, ha mégis, akkor nem tudunk rájuk megfelelően reagálni. A rendszer mindhárom résztvevője túlterhelődött. Azt ugyan egyre többen érezzük, hogy zavar bennünket valami, jelezzük is, de lesz-e valaki, aki feláll és lekapcsolja a termosztátot, hogy megnyugodjunk és gond nélkül be tudjuk fejezni a feladatainkat?
Kutyifa Anikó
