Ezt látta a védőnő a vérnyomásmérő kijelzőjén a munkahelyemen.
Annyit mondott:– Oké, akkor most azonnal indulunk! Vedd a kabátod!
Ilyenkor bizony soron kívül ellátnak. A máskor bosszankodó tömeg a rendelőben kedves és megértő. Mert nálad szólalt meg a vészhívó.
Azt hiszem, kedves Olvasó, te is pontosan ismered a saját, személyre szabott vészhívódat. Annyifélét kifejlesztettünk már. Ijesztő számok a vérnyomásmérőn, a szobamérlegen, a vércukormérőn. Tejútrendszert meghazudtoló mintázatú csillagok a vérképünkön. Csokipapírok, chipszes zacskók, csikkek, sörös dobozok vagy boros üvegek a kukában. Üresen tátongó, felhasított ezüst színű foltok a Sanax-os levélen. Megállás nélkül rázogatott láb az asztal alatt a végeláthatatlan értekezleteken. Migrén, időnként ugráló izmocska a szemünk sarkában, folyton visszatérő herpesz, fájó derék, váll, hát vagy sajgó ízületek. De mi akkor is nyomjuk és reménykedünk, hogy a nagyobb kanyarokban is megtart minket a szalagkorlát.
Úgy nevelkedtünk egészen kicsi korunk óta, hogy a szülők és a nagyszülők azt mondták:
– Olyan nincs, hogy nem találsz munkát a házban vagy a ház körül! Miért kell mondani? Magadtól nem látod? – Egy idő után mindannyian megtanultuk látni.
Amikor a kontroll miatt visszamentem a doktornőhöz, a rendelő ismét tele volt. Egy – körülbelül apukám korú – férfi azt mesélte a mellette ülőnek:
– Szerintem, ha ötven éves korodig nem tudod megváltani a világot, utána már nem is fogod. Szerintem a kapkodás visz bennünket sokszor tévútra. Vissza kell venni! Most várok protézisre, hova kapkodjak? Pedig azelőtt mindent én csináltam.
A héten egy kedves barátnőmmel beszélgettünk. Persze, hogy online. Naná, hogy online. Isten ments, hogy anyukaként hétköznap olyan önzőséget megkockáztassunk, hogy időt szakítsunk a személyes találkozásra. Az volt a téma, hogyha maradt lecke, de nem biztos a másnapi dolgozat, akkor merjenek-e társasjátékozni. Én persze itthon nyomtam az ágyat, hogy a saját, személyes vészhívómat kezeljem és azt válaszoltam: egyértelmű, hogy társas. Mert persze hosszútávú célok, meg már februártól az év végi jegyekért hajtunk, de a csuda vigye el! A gyerekkoromból sokkal drágább emlék, amikor az apuval az utcán tollasozva várjuk, hogy elmenjenek az autók, felállítjuk a pingpongasztalt, vagy dobálgatunk a handmade kosárpalánkba, mint bármelyik témazáróra való készülés.
Tegnap este üzenetet kaptam egy másik édesanyától, mert egy hirtelen programváltozás miatt úgy döntöttek a hétvégén elutaznak és „csak a legszükségesebbeket viszi”. A fotón természetesen a futócuccai voltak. És amikor azt írtam, hogy szupercsaj, ő azt írta, őrült.
Végtelenül boldog vagyok, hogy ennyi „őrült” embert sodort utamba az élet. Akik megmutatják, hogy az igazán jó őrültség az, amikor merünk megállni. Elengedni. Letenni. Pihenni. Játszani. Futni. Nevetni. Csupa közhelyesnek tűnő, de kulcsfontosságú lehetőség. Remélem, hogy a gyermekeinknek a munka felelőssége mellett mást is tanítunk. Hogy amikor visszaemlékeznek, az jut majd eszükbe, a szüleik és a nagyszüleik azt mondták nekik:
– Olyan nincs, hogy nem találsz valami módot a megállásra, a pihenésre, a békére a házban vagy a ház körül! Ha mondani kell, majd mi mondjuk és ha nem látod, majd segítünk meglátni! – És akkor egy idő után mindannyian megtanuljuk látni. Az életet a munkán kívül. A vészhívó számok helyett a pöttyöket a dobókockán, a +4-st az UNO kártyán. És együtt számoljuk, hanyadszor ütünk bele a tollaslabdába leesés nélkül, hány kilométert bicikliztünk, futottunk vagy túráztunk együtt. Bárcsak annyiszor tennénk, hogy már megszámolni sem tudnánk!
Az egyik legszebb nyári emlékem, hogy augusztusban a fiammal és a hugommal kifeküdtünk – még a nap melegét árasztó betonon – a plédre az udvaron, és számoltuk a meteorokat. Messze csodásabb érzés, mint a véreredményen számolgatni a csillagokat.
Figyeljünk a vészhívószámainkra!
Kutyifa Anikó
