Emlékszem, amikor megláttam a két csíkot a teszten, majdnem 14 évvel ezelőtt. Október volt. Hajnali fél öt. Az izgalmas kilenc hónap első nagy pillanata. Naplót írtam és beleragasztottam az ultrahang képeket. Minden nap beírtam a Google-ba, hogy 43-44-45 napos embrió. Hosszú percekig ültem a képernyőt bámulva és elképzeltem őt. Elolvastam az összes Kismama magazint.
Emlékszem, azon a májusi délelőttön, az Ázsiában az egyik eladó megkérdezte, hogy „biztosan nem ikrek?” Valóban úgy néztem ki a derekamat támasztva, mintha talicskán tolnék egy gigantikus dinnyét. Mikor a fájások rendszeressé és elég erőssé váltak, rövid telefonhívás után bedobtuk a kocsiba a bepakolt utazótáskát és elindultunk. A Városi Napok motoros találkozójának beérkező hullámával találkoztunk a vadkerti körforgalomban. Legalább fél órát álltunk. Nem emlékszem, hogy izgultam-e annyira valaha, mint akkor. Utáltam még azt az embert is, aki feltalálta a kétkerekű motort.
Már nem emlékszem a fájdalomra. De a pillanatra, amikor a kezembe adták, mindig emlékezni fogok. A fiam egy másodpercre kinyitotta a szemét és megállt az idő. Az ember képtelen felfogni, hogy ami kilenc hónapig egy volt, az most kettő. Isten áldja az oxitocint, hogy az ember lánya akkor még nem érzi a felelősség teljes súlyát, mert az akkora, hogy lehet le se mernénk szállni a szülőágyról.
Emlékszem az első otthoni fürdetésre, ahogy a kiskád fölé hajoltam, feküdt a bal kezemen, amin óriási lila foltot hagyott a kanül. Az első körömvágásra, ami közben sírtam, mint az albán szamár, mert egy picit megszúrtam az ujjbegyét és vérzett. Közben meg azzal nyugtatgattam magam, „ha nő a körme, akkor elég neki az anyatej”. Mert állandóan rettegtem, hogy nem elég.
Emlékszem, hogy elesett és három tigriskaromszerű seb lett a homlokán, pedig fogtam a kezét. Beteg lett ki tudja hányszor, pedig úgy vigyáztam. És sírt és félt és válaszokat keresett. Én pedig aggódtam szinte vég nélkül, hogy elég jó-e a vigasztalás és elég jók-e a válaszaim.
Voltak napok, mikor a hitem elég volt arra, hogy bátor legyek és bízzak. Voltak napok, mikor a könnyek és a fájdalom kiűzött az udvarra, hogy ne lássa a kínomat. És voltak, amikor látta, hogy sírok, mert nem vagyok mindig erős.
Anyának lenni számomra bizalom. Először is Valaki nálam nagyobban, aki megengedte, hogy a fiam anyukája legyek. Bizalom, a közösen megküzdött dolgok tanulságában, a közös nevetések megújító erejében, a közös kalandok éltető energiájában. A szövetségben, melynek megtartó ereje felettem áll, de a tenyerén hordoz.
Áldjon az Ég minden édesanyát ma, holnap és minden napon!
Ha anya vagy
Ha anya vagy, a te dolgod lesz, leütni a pókot,
lázhomlokra hűs tenyérrel rajzolni egy csókot.
Irkafirka vonalhalmaz alkotássá válik,
te vagy az, ki betakarja, ha azt kéri, vállig.
Ami régen hétvége volt, az most takarítás,
fizetségül áfás számla: egy kis vállrándítás.
Te vagy az, ki számon tartja, kész legyen a lecke,
kemény kézzel ütöd ki a wifit minden este.
Minden szakkör, edzés után te leszel a taxi,
Hófehérke helyett Kuka, Morgó, olykor Hapci.
Topán helyett futócipót hozzon majd a herceg,
tündéredtől énidőt kérsz, ezüsthintó helyett.
De ha egyszer úgy ébrednél, dolgod nincsen semmi,
lehet, hogy már nem is tudnál jóízűen enni.
Valójában imádod, hogy meg nem állsz egy percre,
így vagy egész, ezt a létet írták fel receptre.
Pénztár után itt sem lehet sosem reklamálni.
Egy nap alatt kevés óra? Lehet sorban állni!
Hogyha egyszer földre roskadsz, emeld fel a szemed,
akiért rég anya lettél, megfogja a kezed.
Kutyifa Anikó
Kép forrása: Pixabay
