Ugorj rá egy bevásárlókocsira? Miféle cím ez? Egy pár héttel ezelőtti emlékem kapcsán mesélek.
Mi lesz veled világ? Mikor fogunk újra egymásra mosolyogni maszk nélkül? Méginkább frusztráció nélkül?
Mikor lesz újra olyan, ha valaki köhög vagy tüsszög, akkor a zsebünkbe nyúlunk egy zsebkendőért, odaadjuk neki és jobbulást kívánunk? Ahelyett, hogy próbálunk minél észrevétlenebbül hátrébblépni. Mikor lesz újra egy kis nátha, csak egy kis nátha?
Mikor lesz újra téma, hogy apák azt tanítják a fiaiknak, hogy illik kezet fogni? Most még a “nagy” emberek is gyerekszobákba és kamaszbulikba illő ökölpacsival köszönnek egymásnak. Ez pont annyira nevetséges, mint amennyire fájdalmas.
Minden. De tényleg minden a COVID-ról szól.
Nemrégiben jöttem ki a boltból. Előttem egy korombeli férfi lépkedett. Mikor kiért a fotocellás ajtón, egyik lábával ellökte magát és felpattant a bevásárlókocsira. Pontosabban szólva, a hátulján lévő gyerekfellépőre és gurult. Amikor a kocsi lelassult, újra meglökte magát, újra fellépett, és gurult.
Én meg ott álltam és néztem mosolyogva. Azon gondolkodtam, hol van belőlem, vagy a világból ez az egyszerű, természetes, megelevenítő életöröm?
Miért hagytam/hagytuk elveszni valahol félúton a pandémia (is) okozta őrületben?
Hiszen azon a férfin is maszk volt. Ő is aggódik a családjáért, önmagáért, vívódik az oltáson, az egzisztenciáján, a jövőjén. Mégis volt kedve felpattanni egy bevásárlókocsira.
Pár napja kedves barátnőm küldött egy képet néhány felhőről. A trambulinban feküdt az óvodás kislányával. Ott altatta. Annyira hálás voltam. Egy fénykép, ma már semmiség. Alig pár pöccintés a telefonon. De a trambulinban feküdni az óvodás gyermekünkkel, az valami. Az a nagybetűs valami. Amire akkor is emlékezni fog, ha már ő altatja a saját gyermekét.
Általában sok ifjúsági regényt olvasok, hogy a legnagyobbaktól tanulhassak. Berg Judit, J.K. Rowling, Rick Riordan, Böszörményi Gyula. Jó pár könyvüket végigolvastam. Sokszor azért, mert a fiam ajánlotta. Könyves spoilerért könyörögni a kamasz fiunknak, együtt nevetni ugyanazon a filmen, folyton eltéveszteni, hogy „nem, ő nem bébi Yoda, hanem Grogu”. Ezek a kincseink. Apróságok. De értékek. És most nagyon kellenek.
Szóval, csak bátran! Ne féljünk felugorni egy bevásárlókocsira!
Kiemelt kép forrása: redbull.hu
