Mikor végre döntöttem oltás-ügyben, kihirdették a pedagógusok oltását. Nem voltam meglepve, én pozitív is akkor lettem, mikor pár nap múlva tesztelték az egész pedagógustársadalmat.
A történet
Szóval – viszonylagos – nyugalomban vártam, hogy az első körben megkapjam. Nem jött SMS. Gondoltam: oké, no para, majd a második körben. De nem jött SMS.
A suliból elküldtük a kimaradottak listáját a KLIK-hez, egyszer. Pár nap múlva még egyszer. És ez így ment tovább hetekig. Semmi változás. Az ismerőseimtől jöttek a hírek, én várakozó állásponton voltam.
Kiderült, hogy én lettem az egyetlen a munkahelyemen, aki nincs beoltva. Az utcán találkoztam egy kollégámmal, aki köszönés helyett azt kérdezte: Nah, be vagy oltva? Felhívtam a 1818-at, jeleztem a pedagógus-egyeztető fórumon. A KLIK-nél már nevetve mondtam az üggyel foglalkozó kollégának: kérlek, azért ne tiltsd le a számom!
Egyszercsak felhívott Debrecenből egy különösen morcos hangú férfi, miszerint: miért várom, hogy beoltsanak, ha elgépeltem a telefonszámom. Ne várjam, hogy ők értesítsenek, ha rosszul adtam meg az adataimat. Ők a megadottra kiküldték az SMS-t.
A telefonszámom utolsó két számjegye megegyezik. Tizenöt éve. A férfi szerint az utolsót elgépeltem. Egy olyan számra, ami annyira messze van az eredetitől a telefonomon, hogy gyakorlatilag lehetetlen, hogy – csak úgy véletlenül – az utolsó számjegy miatt átemeljem oda az ujjam. Azért elnézést kértem, és megköszöntem a segítségét.
Belül dühös voltam és értetlen. Tévedni emberi dolog, nem kérdés. Az önreflexió cseppet sem esik nehezemre, de azért durva volt. A kérdésemre, hogy mi a teendőm, az volt a válasz: várjak. Gondoltam: oké, az menni fog, eddig is azt csináltam.
Végezetül úgy búcsúzott, hogy hátha lesz egy következő kör a pedagógusoknak. Regisztráljak újra. Hogy hova és mikor, azt nem közölte. Elköszönt és letette.
Ahogy ott álltam a nappaliban, azon gondolkodtam, mi a csuda történik a világgal. Miért lettünk egymásnak a szokottnál is nagyobb ellenségei. Miért lett egyszerűbb nekem támadni, mint elnézést kérni. Pedig valószínűleg a gépről kiküldött SMS során, a gépen egymás mellett lévő számokat, ők elírták.
Sokszor úgy érzem, jól jönne egy Merengő. Mint Dumbledore-nek a Tűz serlege részben. A felesleges gondolatainkat egyszerűen beletennénk, hogy megkönnyebbüljünk. Persze nincs Merengőm. Marad a futás. Mindenkinek más az eszköze, ami megmenthet bennünket attól, hogy embertársainkat céltáblának nézzük.
Az oltás
Az oltóponton végül ültem a hölggyel szemben.
– Melyik vállába kéri?
– A balba – feleltem. Figyelmetlen voltam, és – bevallom – izgultam is. Direkt egy rövidujjú pólót vettem fel, de nem tűrtem fel az ujját.
– A pólójába szúrjam, mondja csak? – Ennyit kérdezett.
A következő pillanatban már a folyosón ültem és vártam, hogy leteljen az ajánlott húsz perc. Felcsaptam a könyvet, amit magammal vittem, az segített elterelni a gondolataimat. Az volt az én személyes Merengőm, hogy ne sírjam vagy káromkodjam el magam.
