Sok méhész ismerősöm lett az utóbbi hat évben, még családtagjaim is űzik ezt a nemes hivatást. A méz minden változatát nagyon szeretem. Amióta inzulinrezisztens vagyok, még inkább. Tekintve, hogy tilos. Ádám és Éva óta a tilos azt jelenti, erősen vágyom rá. Az egészségre mondjuk még jobban, szóval nyilván nem eszem mézet, de mindig titokzatos dolognak tartottam a méhek életét. Nem véletlenül lett a Zuriban az egyik kulcsszereplő Méta, az autizmussal élő méh.
Miért a méhek?
Néha azt játszom a könyvtárban, hogy nem döntöm el előre, melyik könyvet hozom ki. Sétálok a sorok között és találomra leveszek könyveket. Így került a kezembe, amiről a mai cikkben mesélni szeretnék. Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete.
A műfaját nehéz eldönteni, mert egyrészt ifjúsági regény, másrészt egy allegorikus mű a méhek és az emberek életének hasonlóságáról. Először az alábbi idézet talált szíven: „Esténként a nappaliban ültünk a szőnyegen, és a Nagymama elmesélte nekünk a Leláncolt Miasszonyunk történetét. Amikor befejezte, May mindig megkérte, hogy mondja el még egyszer, mire a Nagymama újra elmondta elölről az egészet. Szavamra mondom, ha sztetoszkóppal hallgatnád a mellkasom, a Nagymama hangját hallanád odabenn, ahogy nekem meséli a történetet.”
Egyetlen pillanat alatt ott voltam a dédimamám aprócska lakrészében a mellette lévő ágyban. Amikor nála aludtam, minden este azt kértem, hogy mesélje el a tizenkét éves Jézus a templomban történetet. Ha a végére ért, megkértem, hogy újra mesélje el. Nem tudom egy este alatt hányszor hallottam, de soha nem tudtam megunni. A kamasz Jézus történetét, aki szembe mer menni a szülei szavával. Aki nem a gyerekek bűneivel van elfoglalva, hanem pont úgy, mint a többi kamasz, keresi az útját. Ha ma, 30 évvel később behunyom a szemem, a dédimamám szavait hallom magamban: De hát, miért aggódtatok? Nem tudtátok, hogy az én Atyám dolgaival kell foglalatoskodnom? (Lk2,52)
A regényben egy tizennégy éves, félárva lány menekül a bántalmazó apja elől az afroamerikai házvezetőnőjükkel, 1964-ben. Olyan helyen találnak gondoskodó szeretetre, ahol az akkori társadalmi megítélés szerint nem szabadna. Fehér emberként egy néger nőkből álló, méhész családban. Minden fejezet mottója egy méhekkel kapcsolatos megállapítás, melyre Lily életének eseményei rímelnek. Ahogyan a méheknek, neki is anyára van szüksége. „Az anyátlan kolónia szánalmas és szomorú közösség, az is előfordul, hogy gyászosan sírnak vagy jajgatnak a kaptárban. Ha nem történik semmi, a kolónia meghal. De amint kapnak egy új anyát, meglepő változások mennek végbe.”
A regény tele van óriási mondatokkal:
„…Én úgy mondanám, a baj az, hogy tudják, mi számít, és mégsem azt választják…Nincs nehezebb dolog a földön, mint azt választani, ami tényleg számít.”
„Tudod, mi a te bajod? Az, hogy túl sokat gondolkodsz. Egészen másképp éreznéd magad, ha nagy ritkán hagynád, hogy az érzelmeid vezessenek.”
„Mintha mindnyájan csak sodródnánk a világban, és nem lenne egyebünk, mint a meleg tűz August szemében. De ennyi elég is volt.”
„Semmi sem tökéletes – tette hozzá August, már az ajtóból. – És nem számít más, csak az élet.”
„Amikor a kaptárakhoz érek, csak állok, és arra gondolok, hogy a világegyetem közepén vagyok, ahol a méhek énekétől minden életre kel.”
Ezt a regény érdemes elolvasni, hogy életre keltsen!
Ui.: Azt pedig csak a cikk írása közben vettem észre, hogy film is készült belőle, Dakota Fanning főszereplésével.
A kiemelt kép forrása: pixabay.com/Oldiefan
