A minap belefutottam egy posztba egy csoportban. Az a kérdés hangzott el: mikor lesz újra járható a rendőrség melletti utca. A nehéz parkolási, haladási lehetőséggel és a gyerekek biztonságával kapcsolatban írt a posztoló. A helyzet bizonyos értelemben fekete-fehér. Az utca valóban le van zárva. Kevés a parkoló. A gyerekek életveszélyes manőverekkel jutnak be az iskolába.
Elolvastam, hiszen naponta arra közlekedek. A szívem szakadt a kérdésre feltett válaszokat olvasva.
Egyesek elmesélték saját gyerekkorukat, hiszen az ő fenekük alatt nem volt kocsi. Néhányan az esős időben hatalmasra nőtt gödröket és víztócsákat szidták. Mások az iskola mellett lakókat, hogy lehetnének toleránsabbak. Megint mások a jelenleg érvényben lévő gyermeknevelési elveket kérdőjelezték meg, megalázva ezzel a szülőket, gyermekeket és véleményem szerint önmagukat is. Egyvalaki pedig a hamarosan átadásra kerülő rekortán futópályát szidta. Mármint, hogy az bezzeg elkészült. Parkoló pedig nincs az iskolánál.
Egyetlen ember írt dátumot a posztban feltett kérdésre. Egyetlen érdemben hasznos válasz. Mélyen elgondolkodtató.
Hordtak-e a szüleim az iskolába autóval? Nem. Hordom-e a sajátomat? Igen. Bármelyik megoldásra mondhatom azt, hogy jó vagy rossz? Nem. Megvannak az indokaim. Megvoltak a szüleim indokai is. Megértem-e a családokat, akik lezárják a házuk előtti területet? Igen. Az az otthonuk. Megértem-e a szülőket és a nagyszülőket, akik a gyerekek biztonságáért aggódnak? Nagyon is.
De az egyszerű kérdésnél egymás torkának ugró szülőket olvasva, azt is megértem, miért olyan agresszívek egymással a gyerekek. Verbálisan és fizikailag is. Kell-e parkoló egy iskola mellett? Egyértelmű. Kell-e futópálya egy városban? Nem egyértelmű.
Csak személyes választ tudok adni: számomra a futás kell. Ha az aszfalton, akkor ott. Ha a szőlők közötti dűlőkön, akkor ott. Ha a rekortán pályán, akkor ott. Örülök-e neki? Teljes szívemből. Örülnék-e, ha több parkoló lenne a munkahelyem mellett? Persze. De a kettőnek nincs köze egymáshoz!
