Nemrégiben békés nyugalomban, és tejszerű ködben vezettem a könyvtár felé, amikor előttem pár méterrel felvillant egy vörös rózsa. A virág egy biciklis férfi kezében imbolygott a tekerés ritmusára. A férfi valószínűleg munkából hazafelé beugrott a virágboltba.
A szürke, szomorkás időben olyan volt a vörös rózsa, mint a Schindler listája című filmben, a legendás, piroskabátos kislány a kiürült gettó utcáin. Azon gondolkodtam, hány ilyen apróságnak tűnő dolog felett siklik el a tekintetem, miközben a felháborító benzinárak vagy az aktuális hullám fenyegetése miatt aggódom. Ezért figyelni kezdtem.
Láttam egy kamaszt a zebrán, aki mosolyogva intett nekem, a szájáról a köszönöm betűi formálódtak. Átengedtem, mert volt benne annyi tudatosság, hogy leszállt a biciklijéről az úttest szélén, és tolta. Elsőbbsége volt, ez a kedves gesztus mégis szebbé tette a napom.
Egy édesanya mosolygott a kisfiára, miközben ő a pénztárnál feltornyozott tábla csokikból szeretett volna venni. Nem szidta a rendszert, nem veszekedett a gyermekével. Csak annyit mondott: „Ma már választottál almát!” Hatszor elmondta – legalábbis addig számoltam –, hogy nem veszünk csokit. Csodálkozással vegyes tisztelettel néztem rájuk a türelmükért. Nekem ugyan hiába kínálna valaki almát, ha rám tör a csokiéhség.
A záportározó átadásáról szóló cikkben olvasom a szókapcsolatot: Zápor-kör. És emlékezem. Tavaly tavasszal először posztoltam onnan futást az Adélért futok csoportba. Azt írtam, hogy „ugyan nem a híres Mókus-kör vagy a Róka-kör a Budapest környéki hegyekben, de nekünk van saját Zápor-körünk.” És az elnevezés, amit mi „Adélosok” elterjesztettünk, már hivatalos neve annak a 800 méternek. Egy csapattársunk, még a Strava-ra is így tette fel. Tegnap éppen az alumíniumkereteket pakolták el a dolgozók, mikor odaértem. Befejezvén a tervezett távomat, megálltam mellettük, és megköszöntem a sok munkát. Elmondtam, hogy mi – kiskőrösi futók – mennyire örülünk, hogy elkészült. Az egyik férfi mosolyogva mutatott mindkét kezével lájkot.
Délelőtt apummal cseréltük ki a kiskert kapuját. Picit rövid volt az egyik csavar, eltört a balta nyele. Amikor az egyik fúrófej is eltört, már csak nevettünk. Apa annyit mondott: „Van ilyen, majd megoldjuk.” És megoldottuk. Amikor a munka után leültünk kávézni, csak úgy koszosan, félig kabátban, azt éreztem: az élet öröme néha “csak” ennyi.
És remélem képes leszek megtanulni az ilyen kedves pillanatokkal kapcsolatban, hogy egyikre sem igaz a „csak”. A vörös rózsa, a türelem, a udvariasság akkor nem megy ki a divatból, ha megtanuljuk észrevenni őket.
A kiemelt kép forrása: pixabay.com/MauraLBU
